Élőzenés tánckölteménnyel készül Budapestre, a RaM Színházba a Varidance és a Bartók Táncszínház társulata, melyben nem kisebb célt tűztek mi maguk elé, mint hogy újra színpadra viszik az egyik legismertebb magyar daljátékot, a János vitézt. Petőfi meséjét Heltai Jenő verseiből Bakonyi Károly írta át daljátékra, Kacsóh Pongrác dallamait pedig szinte mindnyájan ismerjük.
Ám a darab vadonatúj lesz, mint az alkotók fogalmaznak,
Nem az eddig megismert János vitézt fogjuk visszakapni – vélik –, a Kacsóh-féle darabhoz ugyanis mindig is járt egy pompa. „A János vitéz a magyar irodalom félrenevelt, elkényeztetett, mindenki által kötelezően elismert, de tiszta szívből senki által nem kedvelt alkotása. Emiatt csak bátran, határozottan lehet vele bánni, kell hozzá a tapasztalat, az erős kéz, mert szemtelen és egy pillanat alatt megbünteti az olcsósággal és közhellyel az alkotót, amennyiben az figyelmetlenül igyekszik újramintázni a vonalakat” – véli az alkotói stáb.
Akik nem kisebb nevekből állnak, mint Vári Bertalan rendező-koreográfus, Szirtes Edina „Mókus” zeneszerző, aki a Ferenczi György vezette 1-ső Pesti Rackákkal együtt zenészként is a színpadon szerepel, valamint Békefi András produkciós vezető.
Nagyon szeretem a Ferenczi Gyuriék zenéjét, amikor hallgattam, akkor beugrott, hogy de jó lenne a János vitéz a rájuk jellemző hangulattal. Hogy miért pont a János vitéz ugrott be, azt már nem fogom tudni megmondani – emlékezik vissza Vári Bertalan, aki azt is elárulta, utána hívta fel a zenekarvezetőt, illetve Békefi Andrást, és a beszélgetés során Ferenczi dobta be Szirtes Edina nevét. Azt is elárulta, nem volt konkrét elképzelése a produkcióról, hanem azt mondta, elindulnak egy irányba és a darab majd alakítja magát.
Büszke vagyok a darabra, úgy érzem, hogy sikerült magasra tennünk a lécet és egy értékes, érdekes, izgalmas előadást hoztunk össze
– véli Vári.
Szirtes Edina „Mókus”, mint láttuk, Vári Bertalan ötletére került az alkotói csapatba, és így látott hozzá a saját bevallása szerint sem könnyű munkához. Úgy vélte, a Kacsóh-féle változat „úgy jó, ahogy van”.
Nagyon szépen van hangszerelve, gyönyörűen éneklik, és egy pár helyen elgondolkoztam, hogy ezt mégis hogyan fogom megcsinálni – emlékezett vissza. Mint mesélte, leült a zongorához, elkezdte játszani, és énekelt hozzá, mintha egy popdal lenne.
Muszáj elfelejteni az eredetit, mert különben az ember nem nyúl hozzá, mert tényleg zseniális
– vallotta be a zeneszerző, aki szerint egy már meglevő zenét kellett másik világba helyezni. Így a hangszerelés ugyanolyan érték, mint a dallam, hiszen a hangszerpark teljesen más, mint az eredeti műben.
Ferenczi Györgyék stílusa ebben a helyzetben adott, ők egy nagyon szikár, nagyon erős, egy igazi szittya, karakán hangulatot hoznak az én kis álmodozó, repdeső pillangóimhoz – avatott be a zeneszerző.
Ferenczi György visszaemlékezett, a nagymamája révén hallotta a Kacsóh-féle János vitézt, ezért képben volt vele, amikor megkeresték a mű felújításával. Ám – vallotta be – a darab „túl nagy falat” lett volna az ő zenekaruknak, ezért vetette fel, hogy Szirtes Edina legyen a zeneszerző, akivel már régóta szerettek volna valami új dolgon dolgozni.
Nem a kornak akarunk megfelelni, soha, hanem azt akarjuk megmutatni, hogy ebben a korban mit mond számunkra ez a gyönyörű előadás
– mondta Ferenczi, aki hozzátette, ők underground zenészek, nem „refrénárusító konzorcium, ez tiszta muzsikálás, ennek is kell megmaradni”.
Békefi András produkciós vezető azt hangsúlyozta, hogy egy olyan projekt esetében, ahol egyszerre készül a díszlet, a jelmezek, a zene, a koreográfia, és közben már jó egy-két évre előre is szerveznek előadási időpontokat, ott törvényszerű, hogy nem megy minden magától. Azonban ő erre megoldandó kihívásként tekint, hogy a néző ezekből a gondokból semmit ne vegyen észre.
Felemelő, izgalmas, de egyben nehéz és küzdelmes időszakban született meg a János vitéz darabja
– közölte Békefi, aki alig várja, hogy megmutathassák a fővárosi nézőknek is.
Az alkotói stáb szerint a zene annyira erős, hogy bármelyik nyári fesztivál világzenei nagyszínpadára fel lehetne tenni egy naplementés koncertre. Lazaság, üdeség és frissesség árad minden dalból, még a szomorúakból is. Helyenként az az ember érzése a muzsikát hallgatva, mintha egy kelta temetkezési szertartáson lenne, máskor a populáris elektronikus zene monoton ritmusára figyelünk fel, de akad olyan rész is, ami olyan, akár a ’70-es, ’80-as évek Egyesült Államának egy reklámja, amiben légiutas-kísérők sétálgatnak a világ összes magabiztosságával retiküljükben.
A zenekar és a muzsika lényegében a narrátor szerepét tölti be – vélik az alkotók, akik hozzáteszik, a táncművészek ritkán szólalnak meg, ha igen, akkor is az eredeti műből idéznek. De nincs is szükség többre, mindent érteni, minden sokkal több eltáncolva, azzal a muzsikával, ami felénk árad, sokkal kifejezőbb, mint a konkrét szó és annak jelentése.
A fojtó kánikula után a felszabadító zápor. A némaság és a csend után a zene és a tánc. A hosszú túra után a domboldalon felfrissítő forrásvíz. Ugyanez mindannyiunk számára a karantén után a János vitéz – ajánlja a produkciót az alkotói stáb.
A darab érdekessége, hogy az már tulajdonképpen 2020-ban készen volt, ám a pandémia, a megbetegedések és karanténkötelezettségek miatt a produkciót csak májusban láthatta egy szűk szakmai közönség. A nyilvános premierre a dunaújvárosi Bartók Színházban került sor 2021 szeptemberének végén, míg a fővárosban idén január 27-én debütálnak az újlipótvárosi RaM Színházban.
(Kacsóh Pongrác–Bakonyi Károly–Heltai Jenő, Vári Bertalan–Szirtes Edina „Mókus”–Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák: János vitéz. Rend.: Vári Bertalan. Fsz.: Hernicz Albert/Perger Balázs; Bánházy Eszter/Dunaveczki Éva/Szeretva Renáta.)