Újfent magunkhoz vehettük a mai, modern világban, az iskolákban és a munkahelyeken egyre kevésbé felmutatott és támogatott, egyre kevésbé megtűrt, sőt már inkább üldözött igazi, hősies, jobboldali eszméket. A külső hideget meg sem érezte Vona Gábor, Árgyelán János, Murányi Levente, Mészáros István, Tián József és Kónyi-Kiss Botond izzó szavaitól felmelegített szívünk, ami egyébként is csupán parányi mása volt a példaértékű harcosok által átélt fagyoknak.
Ugyanis ők – Kónyi-Kiss Botond, a HVIM Fejér megyei elnökének szavaival élve – „Vállalták, hogy a pokolian zord körülmények, a csontvelőig hatoló hideg, a nem megfelelő ellátás, az éhezés és kimerültség ellenére, de hittel és bátorsággal szívükben, rendíthetetlenül állják a sarat a világ legnagyobb és legfélelmetesebb hadseregével szemben.” A mai világban ezzel szemben minden a kényelemről szól. A fogyasztói társadalom ezt kínálja, és semmi többet. Minden egyes reklám ezt sugallja. „Ezt megérdemled. Ez jár neked. Ez kényelmesebbé teszi az életedet. Ettől jobban leszel. Ettől boldogabb leszel. Ettől bódultabb leszel – ahogy Vona Gábortól hallottuk – „Egy olyan reklám sincs, amelyik azt mondja, hogy ez nagyon kemény lesz, de ettől ember leszel.” Az egész modern világ tehát az „inkább élet” elvére van berendezkedve. De számunkra nem a világ elfajult értékrendjei a mérvadóak, hanem sokkal inkább azon hősöké, akik a Don-kanyarban harcoltak értünk. Mert ők – Vona Gábor által használt kifejezésekkel – az „inkább élet” elve helyett a „több mint élet” elvét valósították meg.
[video:http://www.youtube.com/watch?v=4WWP4UpDPIc]
Hősi halálukra, áldozatukra való megemlékezés pedig nem pusztán arra az időre kell szóljon, amíg dideregve hallgatjuk a beszédeket a pákozdi kápolna lábánál, hanem a doni bajtársak példáját, a méltató szavak lángjait szívünkben szikraként kell hazavinnünk, és tüzet élesztenünk belőle minden egyes nap saját harcainkhoz, a saját időnkben. Mert „ennek a nemzetnek hősökre van szüksége. Most is és a jövőben is. Hősökre, akik példát mutatnak. Hősökre, akik az életüket hajlandóak odatenni valamiért. Egy közös célért” –állítja a Jobbik elnöke. Ahogy Kónyi-Kiss Botond is megvilágította: „annak reményében haltak hősi halált tízezrek a csatamezőn, hogy lesz majd, aki felveszi az általuk elejtett zászlót.” De lesz-e, aki felveszi? Vona Gábor szerint ez a lovagok útja. A kevesek útja. „Viszont nincs olyan közösség, amely sikeres tudna lenni ilyen kevesek nélkül.” Mert nem sokan képesek ennek az útnak a járására. Ez a fajta önfeláldozás nem a tömegeket szólítja meg. De nekünk nem az a kérdés, hány embert szólít meg, hogy hányan állnak mellettünk, hanem hogy képesek vagyunk-e méltó örökösei lenni a doni hősök emlékének. Avagy „Vajon van-e bennünk annyi erő, hogy a magasba emeljük ezt a zászlót? Vajon maradt-e szívünkben annyi bátorság, hogy ebben a vészterhes és aljassággal teli korban, amikor szent hagyományainkat a földbe tiporják, nemzeti értékeinket megcsúfolják, amikor el akarnak taposni mindent, ami valaha szép és igaz volt ezen a világon, farkasszemet nézzünk ellenségeinkkel, és vállaljuk a küzdelmet a világhatalomra törő, nemzetellenes, szabadkőműves páholyok által irányított veszedelmes erőkkel?” – kérdezi a HVIM-vezető. Vajon tudunk-e emberek lenni és magyarok? Mert ez lesz az, amit halálunk óráján, az utolsó ítéletkor, Isten színe előtt megkérdeznek tőlünk: „Ember voltál-e és magyar? Erre a két kérdésre kell majd tudni választ adni, mert én nem hiszem, hogy bármelyik véletlen lenne. Én nem hiszem, hogy mi azért vagyunk emberek, mert a majmok evolúciója így alakult. Én hiszem, hogy az ember Isten képmása. És ugyanúgy nem hiszem azt sem, hogy véletlenül vagyunk magyarok, éppen ide születtünk. Hiszem, hogy azért vagyunk magyarok, mert nekünk ezzel a nemzettel van küldetésünk” – jelentette ki Vona Gábor.
[video:http://www.youtube.com/watch?v=u5O205fcI5I]
Mert ez az az út, amelyen őseink hordozták a lobogót. Ez az, amit járnunk kell tiszta, szilárd hittel és soha, semmiféle ádáz ellenségtől nem lankadó bátorsággal a mai Magyarországon is éppúgy, mint annak idején a Don-kanyarban. De az, hogy ez az út ma is olyan borzasztóan nehéznek tűnik, hogy golyók süvítenek, ágyúk dörrenek és repeszek szóródnak körülöttünk folyamatosan, hogy az ellenség szemei és fegyverei megszámlálhatatlan irányból merednek ránk, nem szabad, hogy elkeserítsen bennünket. Mert ahogy a HVIM Fejér megyei elnöke is állítja: „Ha képesek vagyunk arra az útra lépni, amit nagyapáink is követtek; ha képesek vagyunk halált megvető bátorsággal szembenézni ezer meg ezer gyűlölettől izzó szempárral, még akkor is, ha nekünk se fegyverünk, se menedékünk; még ha repesz is csonkolja meg testünket, még ha bajtársunk esik is össze mellettünk, még ha a remény is elhagy bennünket, de mi akkor is készek vagyunk állhatatosan vállalni az Isten által ránk mért nehéz feladatot, akkor az égbe emeltük a Don-kanyarnál ránk hagyott lobogót. Akkor bármilyen fenevad támadhat ránk és hazánkra, mert olyan ellenállást fogunk tanúsítani, ami az ördögöt is meghátrálásra kényszeríti.” Ahogy a Doni hősök sem lankadtak, és életüket emberhez méltón helyezték Isten kezébe, így kell nekünk is vállalnunk e nagyon nehéz, önfeláldozást igénylő feladatot, ezt a ránk bízott, isteni küldetést, mert Vona Gábort idézve: „nem azért jöttünk ide a földre, a földi világba, hogy az életünket óvjuk, védjük. Hanem azért, hogy odategyük valamiért. Hogy feláldozzuk valamiért.”
[video:http://www.youtube.com/watch?v=nfJfkAfl8gw]
Így járjuk hát mindnyájan utunkat, vállalva az őseink által ránk hagyott örökséget, bátran, a végsőkig kitartva! Vona Gábor szavaival: „az elkövetkezendő időszakban ránk váró nehézségek közepette nem búsongani, nem jajongani, nem átkozódni, nem nyavalyogni fogunk, hanem megköszönjük a jó Istennek, hogy ilyen próbatételek elé állított bennünket emberként is és magyarként is.”