Angyali üzenet, hullócsillag, szeplőtelen fogantatás - micsoda idióta történet! A megtestesült Ige, Isten fia - hehh, na persze! Ő egy igazi istennek, Julius Ceasar fiának Augustus császárnak fogadott hűséget. Ugyan, miféle hatalom lehetne égen-földön, amely ezt megkérdőjelezi?
De valahogy mégse hagyta nyugodni a gondolat. Legalább a papok ne fecsegtek volna arról a jóslatról:
"Te Betlehem, Júda földje, egyáltalán nem vagy oly kicsi Júda nemzetségei közt, hisz belőled származik majd a vezér, aki népemnek, Izraelnek pásztora lesz.”
Hát, hogyne, majd épp Betlehemből, abból a nyomorult porfészekből jön, aki letaszítja trónjáról Jeruzsálem, a királyok városának urát! Ostoba, babonás zsidók! - horkant fel, és fenékig húzta a kupát.
Azért mégis azt mondta a bölcseknek, jöjjenek vissza, és mondják el neki, hol született a "zsidók királya", hadd hódoljon neki ő is. A marhák, hogy bevették! Elégedett mosoly futott végig az arcán. Bevették. Ők is. Ahogyan a rómaiak, hogy hűséges provinciát csinál az országból, és a zsidók is, hogy hisz az egyetlen istenükben. Nem hitt. Se Jahvéban, se a római bálványokban, se az "isteni Caesarban", meg a fiában sem.
Egyedül magában hitt. A fegyvereiben és az cselszövéseiben.
Ezekkel hódoltatta meg a büszke Júdeát, ő, a lenézett, semmibe vett nabateus jöttment. Ezekkel állította félre az összes akadékoskodót, lázadót, és pártütőt. A kevély főpap, Hirkanosz, és fia, a nyikhaj Jonatán, a megszállott Ezékiás, és az álnok kígyó, akit ágyába engedett: Mirjam, meg a fattyú fiai - egytől egyig mind halottak!
És ezek a napkeleti bolondok most azt hiszik, túljárhatnak az eszén! Hogy majd az angyalok, meg a hullócsillag, meg a prófécia megvédik a betlehemi kölyköt.
"Meg fog dögleni, ha összes júdeai csecsemőt is ki kell irtanom!"
- ordított fel. A szolgálófiú elejtette az újratöltött kupát, és elszaladt. Tudta jól, ilyenkor nem tanácsos őfelsége közelében lenni.
És Heródes kiadta a szörnyű parancsot:
kétéves korig öljenek meg minden fiúgyermeket az egész országban!
Azon a két évezreddel ezelőtti pokoli éjszakán apák fájdalmas ordításától és anyák keserves zokogásától volt hangos egész Júdea. A sok ezernyi aprószent feláldozta kis életét az emberiség megváltásáért. Minden nap hálát kellene adnunk nekik ezért.
Heródes pedig felváltva röhögött és hörgött halálos ágyán. Fölötte pedig ott mosolyogtak a fiai, akik elégedetten látták, hogy nem volt kidobott pénz, amit a méregért fizettek, és egymás között már fel is osztották apjuk birodalmát. Tőle tanulták, hogy senkiben és semmiben nem kell hinni, csak a fegyverekben és a cselszövésben.
Ott állt Heródes Antipász is, aki harminchárom esztendő múlva majd kineveti és hóhérkézre adja azt a bizonyos betlehemi újszülöttet.
Ám a megváltásnak nem tudott útjába állni, ahogyan az apja sem.
Mert az az Örömhír, amit az a kisded hozott nem a földön, hanem az égben volt megírva.
De Heródest nem olyan fából faragták, hogy feladja. Az óta a szörnyű éjszaka óta vadászik Megváltóra, és ma talán jobban, mint bármikor az elmúlt kétezer esztendőben.
Ott van az advent várakozását feldúló vásárlási őrületben, a lapostévéért verekedő emberek között, a veszekedésbe torkolló Szentestéken és az egymás ajándékait sandán méregető irigységben.
Nem csak kegyetlen, de ravasz is. Ő hazudta évtizedeken át a "fenyőünnepet" ő suttogja most a "béke és szeretet ünnepét", ő énekli a szupermarketekben a nyálas, karácsonyinak nevezett slágereket - amelyekben olyan sok szó esik a hóról, a Télapóról, az ajándékokról, meg a szerelemről - de még véletlenül se említik meg azt a betlehemi kisbabát.
Nekünk pedig évről évre meg kell mentenünk a kis Jézust a karmai közül. Úgy, hogy beengedjük a szívünkbe - ahol nem érik el a Heródesek.