Nem is sejtjük, a Márton napi lúdevésnek milyen régi gyökerei vannak. A római időkben november 11-e a téli évnegyed kezdőnapja volt, ekkor az új termésből és az újborból tartottak nagy lakomát. Általában ludat, vagyis a hadisten, Mars szent madarát fogyasztották. Érdekes, hogy még ha a hitvilág meg is változik, fennmarad valami, mintegy megmagyarázhatatlan kapocsként, mutatva hogy valamiképpen mindig is, amióta az ember ember, ugyanarról volt szó.
A Márton-napi népszokások egyrészt az év végéhez, a mezőgazdasági munkák befejeződéséhez, illetve az advent közeledtéhez kötődnek, másrészt ahhoz a legendához, amely szerint Szent Márton egy libaólban próbált elrejtőzni, amikor püspökké akarták megválasztani, de a ludak elárulták gágogásukkal.
Szent Mártont már a honfoglalás előtt tisztelték Pannóniában. A hagyomány szerint Márton álmában segítette Szent Istvánt és az országot, ezért Szűz Mária után Tours-i Szent Márton lett Magyarország patrónusa. Számos népszokás, népi jóslás kapcsolódott Márton napjához. Például a Dunántúlon az volt a szokás, hogy Szent Márton napjának estéjén a pásztorok végigjárták a házakat, köszöntőt mondtak, és dús lombú nyírfavesszőt tartottak a kezükben, melyből a gazdának is adtak: „Adjon Isten szerencsés jó estét! Megjött Szent Márton püspök szolgája. Adjon Isten bort, búzát, bikessiget, lölkünknek üdvössiget!”
Szent Márton a mi hazánk földjén, Pannóniában született, Savaria (a későbbi Szombathely) városában 316-317 körül. Gyermekkorát azonban már az itáliai Páviában töltötte. Szülei a római hit követői voltak, apja a császári hadsereg tribunusa. Tizenkét évesen, saját elhatározását követve katechumennek jelentkezett, hogy tanulmányozhassa a katolikus hit mélységeit.
Csupán tizenöt éves volt, amikor Severus és Probus császárok parancsának megfelelően mint veterán apa fiát besorozták a császári seregbe, és lovas testőrtiszt lett. Már ebben az időben kitűnt katonatársai közül, és általános elismerést váltott ki az egyszerűsége, életének tisztasága, önfeledt felebaráti szeretete. 334-ben Amiens-ben történt, hogy télvíz idején tiszti köpenyének felét odaadta egy ruhátlan koldusnak. Ezt a jelenetet számtalan őt ábrázoló festményen megörökítették.
Természetesen az Egyház fennállásának hosszú évszázadai alatt is voltak hegyek és völgyek, Szent Márton idejében éppen az elvilágiasodás egy formája volt megfigyelhető. Mivel az Egyháznak a császár példáját követve, sok főúri és nemesi család ajándékozott tetemesebb vagyont egy-egy kolostor alapítására, templom építésére, fenntartásra, így a gyengébb lelkűek bele is kényelmesedtek a jómódba, a díszes ruhákra és a bámulatos szépségre kissé túlzottan adva. Szent Márton ennek ellenpontjaként egész élete során a puritánságot, az egyszerűséget, saját vagyonának kuporgatása helyett, amikor erre csak alkalom adódott, annak megosztását képviselte.
Amikor Márton még római katonatiszt és katechumen volt – beszéli el legendája a sokszor ábrázolt jelenetet -–, lovon közeledett Amiens kapujához. A lova egyszer csak visszahőkölt az úton, mert megmozdult a hó, és egy koldus tápászkodott föl, akinek a vállán csak szakadozott rongyok lógtak. Éhezve és vacogva nyújtotta a kezét a tiszt felé, és alamizsnát kért. Márton azonban katonatársaival épp az imént játszotta el minden pénzét, s így kiáltott: ,,Akár hiszed, akár nem, egy árva rézpénz nincs a zsebemben, de azért várj csak, valahogy segítek rajtad!'' Azzal fogta széles köpenyét, lekanyarította a válláról, majd a kardjával széltében kettéhasította, és a felét odaadta a koldusnak: „Fogjad, barátom – mondta neki, és ráterítette a meleg anyagot –, és a lovamnak köszönd meg, mert a köpenynek ez a része őt takarta!"
Szent Márton igazán „szabad” volt a tárgyi világtól. Helyén tudta kezelni tulajdonait. Eszköznek tekintette őket, nem kesergett, ha elvesztette, sőt, önként ajánlotta fel, teljes szívből, nem jutalmazást várva, fogcsikorgatott önsanyargatásban, hanem igazán szabadon, mint aki igazán tudja, hogy csupán átutazó e világban, és nem evilágon épít magának házat, gyűjt javakat, hanem a Mennyekbe készül, örök lakhelyére.
Egy másik alkalommal – mondja tovább a legenda – koldus képében maga az ördög állt Márton elé, és alamizsnát kért tőle. Márton gazdagon megajándékozta, de akkor a gonosz lélek levetette álarcát, és gúnyosan kinevette, hogy micsoda ostoba. Márton azonban nyugodtan így felelt neki: ”Mit számít az, hogy egy szegény ördöggel tettem jót! Hiszen csak Krisztus szeretetéért történt!"
Ahhoz, hogy Szent Márton is éljen bennünk, hogy azokat az értékeket, amelyeket éppen a mi boldogságunkért és szabadságunkért képviselt, magunkénak tudjuk, álljon itt zárásképp néhány feddő szó tőle magától:
Máskor látta, hogy egy játszadozó gyermekre támad egy kígyó, de parancsára engedelmeskedett és elkúszott. Akkor szomorúan mondta a szent: „A kutyák és a kígyók hallgatnak rám, de az emberek nem."
Követve az évszázados szokásokat, együnk és igyunk hát, örvendezzünk együtt e napon, hogy egészségesek legyünk az eljövendőkben, és a bortól felhevült szívvel emlékezzünk meg a szent mártoni szép és igaz szabadságról is.