(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
"Kevésbé edzett demokratikus közegben mindig erős a kísértés, hogy üdvtörténetivé nemesítsük a pártpolitika dilemmáját."
Az elmúlt időszakban a hatalomtól független média felületein interjú jelent meg két olyan kormánypárti közszereplővel is, akik politikai gondolkodásában meghatározó a keresztény hitük. Mivel a hatalomtól független média újságírói kérdezték őket, ezért a kormány számára kínos felvetésekre is válaszolniuk kellett. Ezek a kis szembesítések azonban nem bizonytalanították el egyáltalán a meggyőződésüket. Csókay András idegsebész a Magyar Hangnak, Eperjes Károly színművész pedig a 24.hu-nak nyilatkozott. Mindketten úgy beszéltek elismerőleg a kormány és Orbán Viktor munkájáról, mintha keresztényként volna kötelességük ez a politikai állásfoglalás. A kereszt fénytörésében nézem azonban én is a világot, engem ez mégis ellentétes politikai cselekvésre sarkall. Ha mi, keresztények itt is, és ott is, hol áll Krisztus?
Furcsán hathat a pártpolitikai adok-kapok világába lerántani a Megváltót, a kérdésfelvetés azonban egy természetes keresztény mentalitás, amelyet Csókay András ki is fejt interjújában. „A keresztény ihletettség azt jelenti, hogy döntési helyzetben – legyen szó szakmai vagy magánéleti döntésekről – felteszem magamnak a kérdést: Jézus mit tenne a helyemben?” A kereszténység az egyedi emberséggel és személyiséggel rendelkező názáreti Jézust ettől a valóságától sokszor elemelve, mint a tökéletes embert nevezi meg. Ki-ki a legjobb énjeként fordul hozzá. Ezért a „mit tenne Jézus a helyemben” kérdés egyszerűen átfordítható arra, hogy hibátlanul erényes állapotban mit tennék én?
Hibátlanul erényes állapotban kire szavaznék a 2022-es választáson? – erre a kérdésre fordítható tehát át a Csókay András által felvetett igazságkeresés. Én azonban inkább azt vetném fel, hogy értelmes-e egyáltalán ilyen formában feltenni ezt a kérdést. A meggyőződésem szerint nem. Nem érett keresztény, hanem éretlen polgári gondolkodásra vall az, ha a pártpolitika dilemmáit üdvtörténeti jelentőségűvé emelem. Keresztényként azonosíthatom Jézus álláspontját a sajátommal, ettől még az nem válik vallási kötelezettséggé.
Nehéz azonban ezzel így érvelni, mert a kísértés hatalmas. Először is az egyén, aki saját álláspontjával azonosítja Jézusét, általában ezt fordítottan értelmezi. Azt hiszi, hogy ő a saját álláspontját igazította Jézuséhoz, ami véletlenül mindig épp az az álláspont, amit előtte ő is vallott. Másodszor ha egy keresztény Jézust bevonja döntési dilemmájába, utána már – érthető módon – nem mer eltérni attól az iránymutatástól, amit ő a Jézusénak címkézett. Kevésbé edzett demokratikus közegben mindig erős a kísértés, hogy üdvtörténetivé nemesítsük a pártpolitika dilemmáját. Ezt a kormányunk fokozza azzal, hogy ezt a nyelvezetet be is hozza a politikai életbe, hiszen úton-útfélen kereszténydemokratának hirdeti magát.
A magyar állampolgárok maroknyi keresztény meggyőződésű csoportja miatt még nem vált volna a keresztény nyelvezet a kormányról szóló gondolkodás sarokkövévé. Mivel azonban a kormány magára öltötte a keresztény hitvédő pajzsot, központi elemévé vált ez az értékrend a kormánnyal szembeni bírálatoknak is. Nem véletlenül tette ezt. A kormány jól érzett rá a hit erejére. Amennyire káros – különösen a kereszténységre nézve –, ha egy politikai tömb magát a kereszténység kizárólagos védőbástyájaként mutatja be, annyira hatékony azonosulási és mozgósítási technika.
Abban a világban, ahol az ateista is keresztény koordináta-rendszerben gondolkodik, ott nem sikk nyíltan szembe helyezkedni azokkal, akik magukat határozottan és látszólag áldozatkészen keresztényeknek vallják. A kormány látványos képmutató mentalitása túl sok zavart ebben az összefüggésben nem okoz, már csak azért sem, mert nem a kormány az egyedüli képmutató szereplő zsidó-keresztény civilizációnkban, hanem az emberi természetből fakadóan a keresztények többsége. A kormány magatartásában túlcsorduló képmutató elemek legfeljebb csökkentik az elköteleződés mértékét, okoznak némi elbizonytalanodást, miközben rengeteget ártanak magának a kereszténységnek, de a kormány határozott keresztényi öndefiníciója még így is lehetetlenné teszi, hogy az ő ellenében nevezzük magunkat keresztényinek. Mert aki mégis a kormánnyal szemben hívő krisztusi polgárként definiálja magát, számot kell adnia azzal, hogy mit gondol a kormány kereszténységéről, és ebből olyan mérvű konfliktusok származhatnak, amelyeket kevesen vállalnak fel. Nem arra van szükség -és ez jól látszik Csókay és Eperjes nyilatkozataiban - , hogy a kormány különösebben krisztusinak fessen, bőven elég az, ha az ellenfél tűnik kellően démoninak, amihez őket elég csak démonizálni valódi démonok nélkül.
Csókay és Eperjes szemrebbenés nélküli hitvallása az Orbán-kormány mellett, ahol kérdés sem fér ahhoz, hogy Orbán Viktor egy új Szent Istvánként magasodik fölénk, ráébresztett arra, hogy kontraproduktív a kormányon a keresztény értékeket számon kérni. A támadás csak megerősíti azt a döntést, amely a jézusit az orbánival azonosítja, hiszen ami jézusi, azt a világ támadja, és ha Orbán kereszténységét támadjuk, azzal csak még keresztényibbnek festjük fel. Sokkal egyszerűbb ugyanis a jézusival azonosítani azt, ami magát jézusiként adja el, mint azokat, akik „csak” jézusiként cselekesznek. Jóval valószínűbb azonban az, hogy egyik politikai erő sem jézusibb vagy démonibb a másiknál, mivel azonban az egyik keresztényként azonosítja magát, az egyensúly megbillen. Ha mindenképpen keresztény nyelvezettel szeretnénk tenni a kormány képmutató ámokfutása ellen, akkor azt javaslom, hogy inkább – bármilyen meredeknek is hangzik – próbáljunk rámutatni azokra a pontokra, amelyek az ellenzéki politikából krisztusinak minősíthetők. Ebben segítségünkre siet az, hogy a kereszténység jóval több és részben más, mint az evangéliumokban sehol sem olvasható „Isten-Haza-Család” szentháromság.
Keresztények körében a diskurzust 2022 tavaszán az a kérdésfelvetés fogja eluralni, hogy egy kereszténynek hogyan kell szavaznia. El fogja uralni akkor is, ha ezt én értelmetlennek tartom. És el fogja uralni akkor is, ha az esetek döntő többségében ez egy áldilemma lesz, hiszen a kérdés felvetésének pillanatában már előre mindenki tudni fogja rá a pontos választ: úgy kell szavazni, ahogy én egyébként is szavaznék.
Ha mégis arra a bátor vállalásra köteleznénk el magunkat, hogy keresztényként lennénk jelen a közélet jövő tavaszi őrületében, egy tanácsom van rá. Felejtsük el a „kell”-t, és felejtsük el az általános alanyt is. Ebbe ne keverjük bele Jézust. Magunktól kérdezzük meg, hogyha nem éreznénk „kötelezőnek” bárkire is szavazni, szavaznék-e egyáltalán akkor, és ha igen, kire és miért. Válaszainkban törékeny, megtévesztő és súlyosan szubjektív magyarázatokra lelünk majd, ami ösztönözzön bennünket arra, hogy mások tévedéseihez is viszonyuljunk kellő alázattal. Hiszen nem egymás démonai, hanem felebarátai vagyunk, és akkor lehetünk jó keresztények, ha elutasítjuk még a kérdés felvetését is annak, hogy bárkik ellenében bárki mellé is odaálljunk.