Valóságterápia

Valóságterápia

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Ennyi törésvonalba (pesszimistább megfogalmazásban: szakadékba) alaposan megrokkanhat egy társadalom kollektív mentális egészsége. Márpedig mi jól el vagyunk látva belőle, ami rossz. Persze, lehet, hogy régen is volt így, de minden jelentőségteljesebbnek tűnik a jelenben, mint amire visszatekintünk a múltba. Mert a jelent mérlegelve latolgatjuk a jövőnket, ez alakítja reményeinket, félélelmeinket, ami pedig visszahat a jelenünkre.

Oltáspártiak és oltástagadók, a járványóvatosak és járvány- (és vírus-)tagadók, feltétlen Fidesz-hívek és Fidesz-gyűlölők, minden bokorban Sorost látók és a sorosozáson röhögők stb.

Sajnos bőven van lehetőségünk szekértáborba zárni magunkat, és közben észre sem venni, hogy ez a folyamatos harci készültség, egymás anyázása, a gyűlölködés súlyos sebeket ejt a lelki egészségen, komoly károkat okoz az ép észben.

Vicces, bár a befeszült társadalmat látva inkább tragikomikus, hogy a legtöbb kérdésben mindenkinek igaza van. Nem, ez nem egy ilyen langyos elkenése a lényeges témáknak, nem széplelkűsködni akarok, hogy ennek is igaza van, meg annak is igaza van. Egyszerűen arról van szó, hogy az ember nem önmaga ellensége, ezért adott kérdésekben, a különböző töréspontok különböző oldalain mindenki úgy hoz döntést, ahogyan ismereteik szerint nekik a legjobb. A gond azzal van, és ez egyáltalán nem magyar sajátosság, hogy emberek annyira meg vannak győződve róla, hogy a maguk igazsága „az” igazság, hogy ezáltal abban a képzetben élnek, hogy „vagyunk mi, a jók, és vannak a mások, akik a rosszak”. Sokáig én is ebben éltem, nagy magabiztossággal meg tudtam állapítani, hogy ki a derék, jó magyar ember, és ki az, aki nem jó magyar ember, tehát ellenem van, vagyis ellenség.

Ez akkor változott meg, amikor felismertem, hogy az igazságom csak az én igazságom, más nevén a véleményem, ami mellett úgy igyekszem érvelni, hogy közben fenntartom annak a lehetőségét, hogy a másiknak is van igaza, sőt, akár odáig is eljuthassak, hogy adott kérdésben a másiknak volt igaza.

Mindennek a kulcsa a valóság, az igazság megismerésének az igénye, ami rettentően nehéz abban a médiazajban, ahol szinte önálló életre kelt algoritmusok tartják véleménybuborékban az embereket. Akik a törésvonal mindkét oldalán meg vannak róla győződve, hogy átlátnak a szitán, hogy őket nem lehet becsapni, miközben jó eséllyel be vannak csapva. Ezáltal pedig kialakul, majd megerősödik a már említett „mi, a jók vs. ők a rosszak” felállás, amely szabadjára engedi a haragot. Mivel a saját felkorbácsolt érzelmeiket százezrek, milliók gondolják jogosnak, észre sem veszik gyűlöletük irrealitását. Pedig muszáj lesz felismerni, ugyanis egymásra vagyunk utalva. A fideszes vendéglátós az ellenzéki vendégekből is él, és az ellenzéket támogató zöldséges sem pártszimpátia alapján szolgálja ki a vevőit. Nem hagyatkozhatunk csak a politikusokra, a pártokra, azok kommunikációs csatornáira, hogy ők mondják meg, mit gondoljunk. Legyen igényünk az igazságra, a megalapozott vélemények kialakítására, szükség szerint felülbírálására! Ehhez próbáljuk meg a nagy zajban kiszűrni a valóságot, aztán összevetni azzal, hogy ki hogyan torzít rajta. Mert mi, akik ma Magyarországon élünk, nem néhány választási ciklusban gondolkodunk, hanem az egész életünkben. Mert ez a hazánk. Mindannyiunknak.