(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Alábbi írásom apropója egy olyan téma, amit az ellenzéki oldalon sok esetben jelentős kritikával illetnek. Ez pedig a 10 éve a kétharmad birtokában kormányzó hatalom kultúrához való hozzállása, a kultúra szerepét olykor furcsán értelmező Fidesz-KDNP tevékenysége. Írásom elején leszögezem: a nemzeti kultúrát magam nagyon fontosnak ítélem. Amióta a politikát, közéletet figyelemmel kísérem, mindig amellett kardoskodtam, hogy a kommunizmus által vakvágányra terelt kulturális életünket, a kultúránk elfelejtett képviselőit, történelmi eseményeit igenis meg kell jeleníteni. Ha minden rendben lenne, nem ragadtam volna billentyűzetet.
Azonban jó pár kritikát meg kell, hogy fogalmazzak, nemcsak a kormánypárt, hanem a magukat baloldali ellenzékieknek tartók irányába.
10 éve vette át a hatalmat a magát jobboldalinak, polgárinak és kereszténynek nevező politikai tömb, akiktől a magamfajta jobboldali, bár nem fideszes állampolgár nagyon sokat várt. 2020-ban azt láthatjuk, hogy a rendszer mindennapi hatalmi kérdéseknek lett alárendelve és számos ponton egyszerűen rossz irányba tart. Persze mondhatják azt nekem fideszközeliek, hogy hát mennyi minden fel lett újítva, épültek-szépültek terek, helyre lettek állítva szobrok és emlékművek, összetartozást szimbolizáló köztéri műalkotások is át lettek adva. Azonban mégis a szívemhez közel álló kultúrpolitika terén se lehet maradéktalanul elégedett az, aki abban bízott, hogy nagy előrelépések lesznek, de legalábbis 10 év után többet vártak volna. Nézzük, hogy mi is a gond, és mivel lehetne előrébb jutni.
Az ideológiai szekértáborok világát éljük régóta.
Ezt kár tagadni, ebben élünk itt kis hazánkban, de kiterjesztve az egész Kárpát-medencében is. Sok sérelem, seb keletkezett az elmúlt évtizedekben és közben olyan témák sosem kerültek előtérbe, amik közös élmények lehetnének minden magyar számára. Írásom középpontjában éppen ezért a film és az irodalom fog állni, mint amik lehetőség szerint betölthetnék ezt a szerepet.
A nemzeti kultúra, részben a Fidesz-KDNP ténykedése, részben ellenzéki túlpörgéseknek köszönhetően nagy sebeket kapott. 10 év alatt eljutottunk oda sajnálatos módon, hogy a nemzeti szó devalválódott, a kultúra tekintetében pedig továbbra is az érezhető bizonyos téren, hogy az a jó kultúra, ami az elmúlt évtizedekben annak lett mondva, de erre a kirekesztő, nagyzoló vélekedésre rossz reakciók is születtek, főleg az elmúlt években.
Számomra, mint jobboldali ember számára pozitív, hogy létrehoztak olyan műhelyeket, ahol elsősorban fiatal történészek, kutatók olyan témákat dolgoznak fel, mely a tudomány szempontjából új eredményeket hoz, új kutatási témákat is eredményezhet a jövőben. A Veritas, Retörki és más intézetek és kollégiumok létrehozása nagy adósság volt. Ezek az intézmények elsődlegesen szakmai munkát végeznek, a politikai nézetekkel való vádaskodást el kell felejteni, a kritikát szakmai alapon, vitázva kell megfogalmazni, ezt jó lenne megérteni. Ugyanakkor a negatívumot is meg kell jegyezni.
Kultúraépítés mellett érezhető, hogy az inga olykor kileng, és más gondolkodású kutatók ellen lejáratások indultak, pénzmegvonások, átszervezések is történnek, mintegy megújulás mögé álcázva ezeket. Természetesen lehet így is, de ez a jobboldali kultúraépítéstől, attitűdtől nagyon messze áll, ellenbaloldali fellépésnek lehet inkább minősíteni, miközben pont a kultúra ellen is vétenek.
A kultúra a szabadságról, annak megéléséről szól, főleg fontos ezt figyelembe venni, hogy nemzetünk több diktatúrát átélt, amikor ezt nem lehetett szabadon művelni, vagy csak egyeseknek, akik beálltak a sorba. Az ideológiai bozótharcban sokan elfelejtik az örökbecsűt:
Virágozzék minden virág!
Az egybites, könnyűnek tűnő „nácizás, fasisztázás” netán „komcsizás” sok esetben a megúszás esete. Ne kelljen választani Szakály Sándor vagy Romsics Ignác között, ne az legyen a vezérfonal, hogy ki mit gondol a világról, hanem, hogy épít-e vagy semmit se tesz hozzá a tudományhoz és kultúrához. Az ellenérdekelt felek sok esetben elfelejtik és az alapján ítélkeznek, hogy az aktuális kormánypárthoz vagy ellenzékhez áll közelebb az adott illető.
Miközben ez, a szélmalomharcra jellemző, egymást támadó közbeszéd zajlik, mindenki elfeledkezik például arról, hogy a 60-as 70-es évek óta nem készült megfelelő minőségű, nagy költségvetésű film a magyarság múltjáról, jelentős és szép időszakairól néhány kósza kivétellel, melyek minősége nagyon változó volt.
10 év alatt se jutottunk el oda, hogy a filmipar terén valami kézzelfogható eredmény legyen, bár akadnak nagyon jó, mikrótörténelmi időszakokról készült filmek, melyek elsősorban a televíziók számára készültek. Ezek kisebb költségvetésű, nagyon jó forgatókönyvvel rendelkező alkotások, amelyek bár betöltenek szerepet, de széles nyilvánosság előtt kevésbé ismertek.
Ráadásul számos olyan történelmi regény, képregény és egyéb mű íródott meg és vált népszerűvé az olvasók körében az elmúlt években, melyek témája filmért kiállt. Pénz, mint láthatjuk van bőven mindenféle dologra, de erre furamód kevésbé, vagy nem elégséges, illetve a pályázati rendszer se éppen a megfelelő. És csak odáig jutottunk el, hogy majd lesz, és készülőben vannak ilyen alkotások, vagy éppen gyenge forgatókönyvek voltak a témákat illetően.
Ha jut rengeteg pénz limonádékra, giccsvígjátékokra, melyek semmiről se szólnak és meg is buknak sok esetben a jegypénztáraknál, akkor erre is jusson, mert tehetséges írók, rendezők is akadnak erre a feladatra, mint ahogy feljebb is jeleztem.
Ezektől a filmektől vagy tervektől nem megijedni kell, nem legyinteni rá, vagy egyszerűen előre leírni, esetleg gúnyosan vélekedni, hogy minek, hanem amint lesz kézzelfogható eredmény, meg kell nézni. Mert ezekre egyébként szükség van, ahogyan más nemzetek esetében is bátran készítenek történelmi filmeket.
A liberálisok részéről való elzárkózás nem vezet sehova, ahogyan az sem, hogy a kormánypárt és megmondóemberei újra akarják írni irodalmunkat és történelmünket sok esetben erőltetett módon, mintegy pótcselekvésként, valódi értékek nélkül, csupán ellenbaloldali megnyilvánulásból, mert éppen megtehetik, nagyot ártva ezzel.
Kultúránk azért olyan nagyszerű, mert rendkívül szerteágazó és befogadó volt az elmúlt évszázadokban. Ezt a politikának, a politikai megmondóembereknek is jó lenne figyelembe venni, mindegyik oldalon. Egy szűkebb kör soha ne mondja meg, mi kell a kultúrában és mi nem. Nem zárható ki azért Wass Albert, mert voltak olyan nézetei, melyek valakiknek nem tetszenek, miközben kiváló regényei népszerűek és a magyar irodalom részei, ha tetszik, ha nem. Kizárni nem lehet a Nyugat költőit és irodalmárait, mert a lap, amelyben írtak nem tetszik egyeseknek világnézeti okok miatt. Nem választani kell, ez nem Koppány és István harca. Ezen irodalmunk és így nemzeti kultúránk veszít, miközben egyesek csettintenek, hogy „ezt is elértük”, majd hátradőlnek, és büszkén néznek az ég felé, hogy ezt az ideológiai harcot, amit felnagyítottak, megnyerték.
Az ideológia jelenléte a kultúra esetében régen rossz, vagy ha ideológiát csempészünk olyan kulturális térbe, ami önmagában is nagyszerű és rengeteg mondanivalója van. Ez mind a kommunizmus, mind a szélsőliberalizmus és mind a szélsőjobboldal esetében is megfigyelhető volt és megfigyelhető napjainkban is. Ezzel pedig azok veszítenek, akiknek a kultúra megteremtődött: az emberek. Minden embernek saját magának kell eldönteni, hogy amiket olvas, kutat és követ az neki megfelel és ez alapján formálhatja gondolkodását. De sose essen abba a hibába, hogy valamit be akar tiltani, mert sérti őt, vagy nem tetszik neki. Ahogyan rá se kényszerítsen senki semmit. Ezt tekintem a megfelelő konzervatív hozzáállásnak:
tiszteld a múltad, a hagyományaidat és védd a kultúrádat, de mindig pozitív megközelítéssel és ne mások elnyomásával. Mondjunk igent a kultúrára és küzdjünk is érte.
Gondolataim lezárásául remélem az elkövetkezendő években a moziban ülve vagy éppen otthon a televízió előtt a pozsonyi csatáról, Nándorfehérvár diadaláról, Károly Róbert vagy éppen Szent László királyunk korszakáról való filmeket fogunk nézni olyanokkal, akik szeretik a látványos filmeket, a múltunkat és büszkék lesznek arra, hogy ilyen filmek közül lehet válogatni. Olyan könyveket veszünk le a polcokról, amik nem egymást szorítják ki, hanem egymás mellett nagyon szépen megvannak.
Wass Albert, Tormay Cecile, Rejtő Jenő, József Attila, Radnóti Miklós művei nem egymás ellen íródtak, hanem a magyarságnak.
A nemzeti kultúrát közösen kell megalkotnunk, legyen egy közös nemzeti minimum, amit együtt építhetünk, bővíthetünk vagy éppen vitázhatunk róla. Ez a helyes út. A nemzeti mindenkori immunállapotát kultúráján keresztül is szemlélhetjük: az a nemzet el fog veszni, ami a kultúráját nem ismeri, ami a kultúrát nem ápolja és ami a kultúrát csupán ideológiai harc eszközeként használja.
Mert miről is szól a kultúra: rólunk emberekről, rólunk magyarokról és folyamatosan gyarapodó és megtartandó kulturális örökségünkről. Nemzetmegtartás: ez a nemzeti kultúra valódi küldetése, ez, amit én jobboldali, konzervatív emberként nap, mint nap szeretnék látni és megélni és leendő gyermekeimnek átadni.
A cikk szerzője a Jobbik Ifjúsági Tagozatának alelnöke, a kulturális kabinet tagja.