Először is: aki nem nézte meg, az mihamarabb pótolja! És ameddig ezt nem tette meg, ne is olvassa tovább ezt a cikket!
Tehát spolier alert letudva, nézzük, mitől is bitang jó ez a 25 perc? A film alaptörténete szerint adott egy általános sulis kórus, amely évek óta rendre megnyeri az országos versenyeket, és most is erre készül. A tét nem kicsi, hiszen Svédországba lehet kijutni egy nemzetközi fesztiválra. Ez ma is elég menő egy alsó tagozatosnak, a kilencvenes években pedig még nagyobb truváj volt. A film ugyanis - bár egyértelmű utalás nincs benne, vagy csak az én figyelmem kerülte el - a ruhák, a környezet és számos egyéb jel (pl. a gyerekek mobilozás helyett mondókákkal ütik el az időt szünetben, és Facebook helyett papírfecniken üzengetnek egymásnak órán) jó két évtizeddel ezelőtt játszódik.
Az első pár perc idillje akkor kezd el megrepedni, amikor az osztályba érkező új kislánnyal, Zsófival közli a kórusvezető tanár, hogy mivel nem elég jó a hangja, inkább tátogjon. És erről ne szóljon a többieknek, hiszen
"ugye te sem szeretnéd, hogy azt gondolják, te nem vagy olyan jó, mint ők?"
Éppen elég megalázó, ha a pedagógus így véli, és ezt közli is a gyerekkel. A titok persze, ahogy annak lennie kell, nem sokáig marad titok, sőt hamarosan kiderül, hogy a srácok legalább harmada tátikázásra van kárhoztatva - csak, hát, ugye ők is ugyanazt az instrukciót kapták: hallgassanak róla.
A legtehetségesebb lány, Liza jön rá a stiklire, aki rendesen ki is akad a csaláson, ám Erika néni azzal igyekszik leszerelni, hogy így a kevésbé "szerencsés" gyerekeknek is részük lehet a sikerben és ők is kijuthatnak külföldre. A kenetteljes szöveg azonban nem jön be, a gyerekek fellázadnak, és a sorsdöntő napon, a versenyen
az egész kórus csak tátog a színpadon.
A dal csak akkor csendül fel, amikor a kikészült tanár leviharzik a színpadról. De ekkor már mindenki énekel.
Sokan leírták már erről a filmről, hogy bájos, kedves szívet melengető sztori. Igen, az. De ennél sokkal súlyosabb mondanivaló is meghúzódik a háttérben. Nem is egy. Mert hát egyrészt ott van az ezerszer megírt, filmre vitt, és mégis megunhatatlan, nemzedékről nemzedékre megszenvedett örök konfliktus a gyermeki tisztaság és a felnőttek világa között.
Az egyik nem ismer kompromisszumot, a másik csak azt ismeri.
Az egyik csak az igazság és a nem igazság fogalmát ismeri (ahogyan Liza is makacsul ismételgeti), a másik még legjobb esetben is csak lavírozni tud a kettő között. Az egyik hófehér, a másik igyekszik legalább szürkének megmaradni, és nem átcsúszni a feketébe.
Első blikkre Erika néni egy erőszakos, karrierista, sunyi luvnya, akit csak a siker érdekel, és ezért képes megalázni a gyerekeket és megrontani a lelküket. De ettől még a fausti alku, amit ajánl (ha csalsz, és kussolsz róla, te is részesülhetsz a győzelem gyümölcséből)
az egész felnőtt társadalom működésének kvintesszenciája,
mióta világ a világ. Ebből a koordinátarendszerből a szenteken és gurukon kívül még senkinek sem sikerült kitörnie. Itt csak arra törekedhetünk, hogy a romlottság tengelyén minél beljebb maradjunk úgy, hogy a haszonén minél feljebb jussunk. Napról napra, hétről hétre újra el kell helyeznünk magunkat ebben a képletben. Felnőttek vagyunk, ez a dolgunk. De a gyerekeknek nem. A srácokat, ameddig csak lehet, ki kell hagynunk ebből,
mert nekik az a dolguk, hogy tiszták legyenek, és feketén-fehéren, igazságban és nem igazságban lássák a világot.
Amiért azonban valóban érdemes volt elkészíteni ezt a filmet, és amiért iszonyú király dolog, hogy ezt most milliók láthatják világszerte, az a befejezés. Mert itt már nem csak arról van szó, hogy mi az igazság és a nem igazság. Hanem, hogy mi az igazságos. Hogy
elengedhetjük-e a gyengébbek, a szerencsétlenebbek a "nem olyan jók" kezét, hogy az erősebbek, a szerencsések, az "olyan jók" előrébb juthassanak?
Hogy mi a dolguk az erőseknek, és szerencséseknek: előreszaladni, vagy megragadni a gyengék kezét, és húzni őket előre - vállalva ezzel akár a lassabb haladást is:
Mi a fontosabb: én, mi, vagy mindenki?
A magyar társadalom majd' minden nyomorúsága visszavezethető arra, hogy számunkra hosszú évtizedek óta legfeljebb a nagyon szűken értelmezett "mi", és egyre többször már csak az "én" létezik. Rengeteget beszélünk szociális igazságról, hazáról, nemzetről - és közben elfeledkezünk arról, hogy csak olyan igazság, csak olyan haza, és csak olyan nemzet létezhet, amelybe mindenki beletartozik.
A csak erősek igazsága nem igazság, legfeljebb rezsim, a csak szerencsések hazája nem haza, legfeljebb ország.
A legvégén, amikor Erika néni feladja és lemenekül a színpadról, felzendül a kórus. Gyönyörűen, tisztán, tökéletesen. Reális ez így? Aligha. A valóságban a hamisan éneklő gyerekekkel együtt biztosan hamisabban hangzana a közös ének is. És mégis, pont így jó ez a zárójelenet. Mert nem élethű ugyan, de mégis a legfontosabb igazságról szól: hogy
a gyengékkel együtt lehetünk csak igazán erősek.
Szegény Csengey Dénes épp az idő tájt mondta, amikor a film játszódik:
"Európába, de mindahányan!"
Az Európát jól megjegyeztük, a "mindahányant" gyorsan elfelejetettük. Jó, hogy most eszünkbe jutatták.