- Milyen volt a közhangulat a forradalom előtt? Volt az eseményeknek valami érezhető előjele?
- Fiatal, 16 éves srácként nem nagyon foglalkoztam '56 előtt a politikával. Ez nem azt jelenti persze, hogy el voltam zárva a külvilágtól, a szüleim és baráti körük megrögzött antikommunisták voltak, apám minden este a Szabad Európa Rádiót hallgatta. Amire először felfigyeltem, az az 1954-ben Bernben elbukott labdarúgó-világbajnokság döntője utáni hangulat. Úgy kapott ki a magyar válogatott az NSZK csapata ellen, hogy 2-0-ra vezetett, ráadásul az elődöntőben 8-3 vertük a németeket. Ezt velem együtt sokan nem tudták elfogadni, bundát sejtettünk. A pályaudvaron óriási forrongó tömeg várta labdarúgóinkat, benne volt a balhé a levegőben. Érzékelte ezt a hatalom is, ezért aztán Puskásékat titokban Kelenföldön szállították le a vonatról, a sokadalom pedig csalódottan szétoszlott. Ezután eltelt két év, nekem pedig meg sem fordult a fejemben, hogy a rendszert nem az amerikaiak vagy az angolok, hanem a forradalom fogja majd elsöpörni. Rajk László újratemetésén 1956. október 6-án a 200 ezres tömegben apámmal magam is ott voltam. Nem mintha szimpátiát éreztem volna iránta „egy büdöslábú kommunista volt”, az okozta a vesztét, hogy konfliktusba keveredett Eisenberger Benjáminnal, ismertebb nevén Péter Gáborral az ÁVH vezetőjével. Akkor érezni lehetett, hogy valami történni fog, nem forradalomra gondoltam, hanem valamilyen politikai irányváltásra.
- Hol és hogyan kapcsolódtál be az eseményekbe?
- Akkor a Haladás cselgáncs szakosztályának voltam a sportolója. 1956. október 23-án a szokásos kedd délutáni edzésemre menet a Műegyetem főbejáratánál legalább ezer egyetemistából álló tömegbe botlottam. Már messziről feltűnt, hogy csak piros-fehér-zöld zászlókat lengettek, a vörös lobogók hiányoztak, ez abban az időben maga a rebellió volt. Hamarosan megtudtam: előző nap a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) diákok és tanárok részvételével ülést tartott a Műegyetem aulájában, majd hosszas vita után 1848-hoz hasonlóan 16 pontban foglalták össze követeléseiket. Azért gyűltek össze, hogy a Magyar Rádióhoz vonuljanak, ahol egy küldöttség révén kívánták ezeket beolvasni. Természetesen csatlakoztam hozzájuk, majd átsétáltunk a rádió épületéhez a Bródy Sándor utcába, ahol már hatalmas tömeg állt. A rádió székházának főkapuja felett lévő teraszra valaki az épületből kitűzött egy magyar zászlót, benne a gyűlölt rákosista „poloska címerrel.” Ezután órák teltek el, majd egy pasas megunta a várakozást, felmászott a teraszra és a zászlót leadta a tömegbe, ahol aztán azonnal kivágták belőle a vörös csillagos címert, majd visszatűzték a helyére. Akkor láttam életemben először lyukas zászlót, ami később az egész forradalom és magyar szabadság jelképe lett. Fél kilenc magasságában jó szocialista reflexként elkezdték könnygázzal oszlatni a tömeget, nem sokkal később pedig először a levegőbe, majd a tömegbe lőttek. Sokad magammal, remegő lábakkal a múzeum épülete mögött kerestem fedezéket az ávósok golyói elől.
Azért azt meg kellett szokni, ha éles lőszerrel lőnek az emberre...
Nem sokkal később megérkezett egy Csepel teherautó, sokan tagadják, pedig akkor is így volt. Erről aztán a Bilgeri csizmás sofőr vadonatúj géppisztolyokkal megpakolt faládákat kezdett el lerugdosni. Mikor valaki mellettem megkérdezte, tőle: „És a lőszer?”, hátra mutatott, ott állt még egy csőrös Csepel, tárakkal és munícióval megpakolva. Szereztem egy géppisztolyt, majd ott a Nemzeti Múzeum kerítése mellett katonaviselt emberektől, egy 15-20 perces gyorstalpalón tanultam meg használni, tárazni. Ezután visszamentünk a rádióhoz és visszalőttünk, akkor tudatosult bennem: ez már nem egy tüntetés, hanem forradalom. Sokáig azonban már nem maradhattam, ugyanis 11-kor jött az utolsó 63-as villamos,
akkor még anyámtól jobban féltem, mit az ávósok golyóitól.
Így a fegyveremet átadtam egy fiatal srácnak, és átmenetileg a magam részéről felfüggesztettem a forradalmat. A villamoson egy katonatiszt megkérdezte: „Mi ez a lövöldözés öcsi?” Mondtam neki, hogy az ávósok lövik a tüntetőket a rádiónál, azt hitte megbolondultam. Mivel jókora késéssel értem haza nem maradt el a dorgálás anyám részéről. Hiába állítottam: forradalom van Pesten, azt hitte csak kitaláltam, hogy a bőrömet mentsem. Másnap kora reggel apám ébresztett, a rádió adásába behallatszottak a lövések, az épületben ugyanis még folyt a harc. Innen jöttek rá: bizony igazat beszéltem előző este.
- Úgy tudom, hogy a későbbiekben is részt vettél harcokban. Tudnál erről mesélni?
- Nekünk akkor volt telefonunk, így aztán 24-én felhívtam két haveromat, az egyik a Fillér utcában a másik pedig a Király utca Nagykörút sarkán lakott. Utóbbinak szüleitől megtudtuk, hogy a Corvin közbe ment, így utána indultunk, bár fogalmunk sem volt mi van ott. A forradalom leveréséig, kisebb megszakításokkal végig ott voltam. Fegyverem eleinte nem volt, míg aztán valaki szólt, hogy a pincében akad egy karabély. Ez egy román gyártású puska volt, oldalán a felhajtható szuronnyal. Ezt követően a József körút 82-es szám alatti épület IV. emeletén foglaltunk állást a hat-hét fős szakaszommal, amelyet Renner Péter vezetett. A szobában a fal mellett egy kosárban gyűjtöttük a benzines palackokat. Én messzire és pontosan tudtam dobni, a T-34-es harckocsik torony mögötti részét céloztuk. Ha ott sikerült eltalálni, akkor a vízszintesen elhelyezett ventilátorok beszívták a benzint a harckocsi motorterébe, illetve küzdőterébe. A „Molotov koktélokat” nem gyújtottam meg, féltem tőle, az égő benzin könnyen ráfolyhatott a harc hevében az emberre. A tankokon széttört üvegek tartalmát néhány golyószóróból leadott sorozattal gyújtottuk be. A hatékonyság növelése érdekében nyomjelző és acélmagvas lőszereket táraztunk. Az előbbi esetében az izzó foszfor, míg utóbbinál a becsapódás keltette szikra gyújtotta be a benzint.
- Semmisítettél meg tankokat?
- Sokan dobáltuk őket, szépen pusztultak. Ha egy tank kigyulladt, akkor annak legénysége vagy bent égett, vagy megpróbálta elhagyni azt, de többnyire csak derékig sikerült ez, ugyanis minden búvónyílásra fegyverek céloztak. Miután lövést kapott, vagy visszaesett a harckocsiba, vagy kibukott és a tank mellett égett el.
Minden életet sajnálok, de nem én hívtam ide őket.
Ez volt a fő tevékenységünk. Október 25-e környékén voltak a leghevesebb harcok. Aztán végül október 28-án kivonultak az oroszok Budapestről. Nemhogy a Gerő Ernő által elvárt módon nem tudtak rendet tenni, de még magukat sem tudták megvédeni. A T-34-esek és a nyitott páncélautóik teljesen alkalmatlanok voltak a városi harcokra. Utóbbiakba elég volt felülről egy gránátot vagy benzines palackot beleejteni, már vége is volt.
- A szakaszod szenvedett veszteségeket?
- Amíg ott voltam az én szakaszomnak nem volt vesztesége, viszont sajnos sokan elestek a Corvin-köziek közül a harcokban, főleg fiatalok. November 4-e után már minden máshogy nézett ki. Másnap Pongrátz Gergely (Corvin köz parancsnoka) haza is zavarta a gyerekeket, már persze akit tudott. Én magam is rejtőzködve hazaindultam. A Margit hídon való átjutás volt egy combos feladat, leskelődtem a házak között, és amikor tisztának láttam a helyzetet átszaladtam. Az őrangyal vigyázott rám, mert igazából nem rajtam múlott, hogy nem lőttek agyon.
- Ez egy meglehetősen kényes kérdés, nem is kell rá feltétlenül válaszolni, lőttél le valakit a harcokban?
- Erre nem tudok biztosan válaszolni, mert a harcok hevében nem lehetett tudni, kinek a lövése talált. Ha megjelent ugyanis egy orosz és olyan helyzet volt, akkor legalább öt-hat ember lőtt rá. Mivel jó lövő vagyok, valószínű, hogy eltaláltam. Aztán hogy az én lövésemtől esett-e el, vagy másétól, azt nem tudom. Rossz érzés volt: egy ludovikás, háborús veterán tiszttől a szakaszomból megkérdeztem: „Értük is sír-e vajon az anyjuk?” Azt válaszolta: „jogos kérdés, emberi, de döntsd el, vagy ők vagy te!” Mondtam magamba, hogy akkor inkább ők. Magam részéről nem éreztem ellenszenvet az oroszok iránt, csak a rendszert és az ávósokat gyűlöltem. Nekünk még a kommunistából is a legpocsékabb jutott.
- Mi lett a fegyvereddel?
- Azt a Fillér utcában lakó haverom még november 4-én magával vitte, amikor elmentek harckocsik elleni aknákat szerezni. Nem tudott már visszajutni a Corvin közbe, így a forradalom leverése után visszaadta. Én meg elrejtettem először a nagyszüleim vidéki házában egy rongyba csavarva az eresz alá, majd otthon a fészerben dugdostam. Elég nagy kockázatot vállaltam ezzel. A rendszerváltás után Pongrátz Gergely '56-os múzeumának ajándékoztam, ott van most is.
- Mikor és hogyan kerültél börtönbe, mennyit töltöttél a rácsok mögött?
- Nem '56 miatt kerültem börtönbe, azt ugyan sejtették, de arról nem is kérdeztek. Annál sokkal nagyobb bűnünk volt, a MUK-kal (Márciusban Úja Kezdjük) buktunk meg. A Corvin közi szakaszparancsnokom Renner Péter a forradalom leverése után Bécsbe ment, ott pedig nekilátott, hogy megszervezze a visszatérést, a várható márciusi tömegrendezvényeket kihasználva a szabadságharc folytatását. Volt azonban egy Szabó Miklós nevű rákosista kém az emigrációban, aki jelentette a magyar hatóságoknál. A hírszerzés nem csapott le rá egyből, hanem folyamatosan követték megnézték kikkel találkozik. Így kerültem én is a képbe. 1957. február 28-án aztán rajtaütésszerűen mindenkit letartóztattak. A Gyorskocsi utcába kerültem a katonai ügyészéghez, az elhárítás ugyanis hozzájuk tartozott. Szerencsém volt, nem vertek meg, itt kulturáltabbak voltak a nyomozók, „nem valami Horn Gyula-féle alkoholista pribékek.” Kémkedéssel vádoltak meg, összesen 3,5 évet kaptam, majd az 1959-es amnesztiával szabadultam. Azért volt kémkedés a vád, mert Renner Péter az angol nagykövetségen dogozó egyik ügynöktől kért és kapott CB rádiókat. Összesen 13-an álltunk bíróság elé, Renner Péter kemény gyerek volt, nem mártott be engem. Őt két társával együtt halálra ítélték és kivégezték, csupán 26 éves volt.