Theresa May konzervatív párti miniszterelnök április 18-án jelentette be teljesen váratlanul, hogy június 8-án parlamenti választásokat tartanak Nagy-Britanniában.
A 2015-ben megválasztott előző parlament mandátuma eredetileg 2020 májusában járt volna le. May egyebek mellett azzal indokolta az előrehozott választások meghirdetését, hogy a jelenleginél erőteljesebb választói mandátummal szeretné elkezdeni a brit EU-tagság megszűnéséről folytatandó tárgyalássorozatot az Európai Unióval.
A kormányfő indoklásában szerepelt az is, hogy az ellenzék igyekszik akadályozni a Brexit-folyamatot, kihasználva a Konzervatív Párt csekély, az összes többi frakció létszámához képest mindössze 17 fős alsóházi többségét, és ezért is szükséges a megerősített mandátum. A csütörtöki választások előtti napok legfőbb kérdésévé vált azonban, hogy Theresa May számítása bejön-e. A választások kiírása utáni első időszakban még úgy tűnt, hogy igen: az akkori felmérések földcsuszamlásszerű konzervatív győzelmet vetítettek előre. Voltak olyan közvélemény-kutatási adatok, amelyek azt valószínűsítették, hogy Konzervatív Párt kétszáz főt meghaladó alsóházi többséggel alakíthat ismét kormányt.
Az azóta eltelt hetekben azonban a konzervatívok korábbi 18-20 százalékpontos támogatottsági előnye szinte szabadesésben vett irányt a zéró felé, és ma már vannak olyan felmérések, amelyek szerint az abszolút többség megszerzése is kérdésessé vált a Konzervatív Párt számára. A leggyakrabban emlegetett okok között szerepel a szakértők szerint "elrontott" tory választási program, amely éppen a legstabilabb konzervatív választói bázist, a tehetősebb, idősebb középosztálybeli angol szavazókat sújtaná az időskori szociális ellátás finanszírozásának szigorításával.
A legtöbb vizsgálat mindazonáltal még mindig a konzervatívok egyértelmű győzelmét jósolja, de földcsuszamlásszerű diadalt ma már senki nem vár, még a fogadóirodák sem. A legnagyobb brit fogadóhálózat, a William Hill kedden a Konzervatív Párt győzelmére 2/7-es nyereményesélyt tartott érvényben, vagyis ha valaki jelenleg hét fonttal fogad arra, hogy a konzervatívok kerülnek többségbe az új alsóházban, a visszafizetett téttel együtt mindössze bruttó kilenc fontot vehet fel.
A Konzervatív Párt támogatottsági előnyének jelentős szűkülését tükrözik azonban a kiírt esélyek is. Egy hónapja ugyanis még 1/33 volt a tory győzelem kiírása, vagyis akkor még 33 fontot kellett feltenni erre az eredményre ahhoz, a fogadó egy font nyereséghez jusson tétjén felül. A legnagyobb ellenzéki erő, a Munkáspárt győzelmére 8/1-es odds mellett lehet fogadni, vagyis most egy font fogadási tétre ajánl a cég bruttó 9 fontos nyereményt mindazoknak, akik erre az eredményre játszanak.
A brit politikára hagyományosan - bár korántsem kizárólagosan - jellemző, koalíciós kényszer nélküli egypárti kormányzáshoz arra lenne szükség, hogy vagy a Konzervatív Párt, vagy a Munkáspárt az alsóház 650 képviselői helyéből legalább 326-ot megnyerjen. A brit választási szabályok az országos parlamenti választások esetében nem írják elő, hogy a jelöltnek a körzetében leadott voksok abszolút többségét meg kell kapnia a győzelemhez.
Így például ha egy választókörzetben "A" párt jelöltje 5 ezer szavazatot gyűjt, "B" párté 4 ezret, "C" párté pedig 3 ezret, az "A" párt jelöltje jut be a londoni alsóházba, annak ellenére is, hogy az ellene leadott voksok száma együtt kétezerrel meghaladta a rá adott szavazatokét. A többi jelöltre adott voksok elvesznek.
Ez népszerű nevén a first-past-the-post rendszer, amelyet az országos parlamenti választásokon, illetve az angliai és a walesi helyhatósági választásokon alkalmaznak. A lóverseny világából kölcsönzött kifejezés illusztrálja, hogy az győz, akinek "orra" a többiekénél előbb (first) jut túl (past) a célt jelző oszlopon (the post). A többiek kiesnek a választási versenyből, amely egyetlen fordulóval véget is ér.
Választási szakértők szerint ez a rendszer elvileg megakadályozza, hogy szélsőséges kispártok jelentős szerephez jussanak a brit politikában, viszont lehetővé teszi, hogy a győztes párt az országosan leadott szavazatok abszolút számának kisebbségét megszerezve is hatalmas többségű alsóházi frakcióval alakíthasson egypárti kormányt. Ez történt például a 2001-es választáson, amelyen az akkor már négy éve kormányzó Munkáspárt az érvényes voksok 43 százalékát kapta az összes többi párt értelemszerűen 57 százalékos együttes eredményével szemben, mégis az akkor még 659 fős alsóház képviselői mandátumainak csaknem kétharmadát megszerezte, 413 képviselői hellyel. E rendszer alapján a II. világháború óta kizárólag a két nagy párt, vagyis a Konzervatív Párt és a Munkáspárt miniszterelnökei váltogatják egymást a Downing Street 10. alatti rezidencián.
Legutóbb 1966-ban fordult elő, hogy hivatalban lévő brit kormányfő az előző választások után kevesebb mint négy évvel önszántából előrehozott választásokat írt ki. Abban az évben Harold Wilson munkáspárti miniszterelnök alig 17 hónap után hirdetett újabb választásokat, mivel pártjának mindössze négyfős többsége volt az alsóházban. Wilson számítása bevált: az újabb választások után a többi frakció összlétszámát 96 fővel meghaladó munkáspárti frakcióval a háta mögött alakíthatott új kormányt.
Pénteken kiderül, hogy Theresa Maynek öt évtized után sikerül-e ugyanez a választási bravúr.