Gyakorlatilag az év összes napján azt látjuk a tévében, azt halljuk a rádióban, azt olvassuk a print vagy online médiában, hogy ez azt mondta arra, ez meg azt mondta, hogy az azt mondta, vagy nem is mondta, vagy máshogy mondta. Különben is mindenki Soros-bérenc, zsidó-bérenc, mindenki valakinek a bérence, meg Brüsszel, vagy migráns, vagy olykor-olykor náci, attól függ, ki mondja és kire.
Silány minőségű politika életünk van, a vitakultúra szinte megszűnt, a demagóg üzengetés lett a tuti az érvelés helyett. A politikai tartalom már szinte megszűnni látszik, átvette a helyét a mindent uraló kommunikáció, a reagáló-politizálás, az egymáshoz való viszonyítás, a kontextusból való kiragadás, önálló – minőségi – tartalmat vagy kezdeményezést egyre ritkábban láthatunk a hazai közéletben.
Jelen pillanatban sajnos elképzelhetetlen, hogy ez a hordó alján található minőség javuljon – már csak azért is, mert a jelenlegi kormánypártoknak nem áll érdekében, hogy gondolkodó emberek uralják el a közéletet – így marad a mindennapi sárdobálás és kommunikációs villongás az érvek és tartalmak ütköztetése helyett.
De a nemzeti ünnepeken miért?
Nehezen vagyok hajlandó elfogadni, hogy idáig süllyedhetett a közéleti kultúra, azt meg pláne, hogy ennek áldozatául estek a nemzeti ünnepeink is.
Március 15. – október 23. – augusztus 20. minimum három olyan nap, mikor túl kellene lépnünk a hétköznapi bohóckodáson. Mindhárom alkalom esetében olyan eseményekre emlékezünk, amik méltóak arra, hogy ne gyalázzuk meg őket olyan módon, hogy belpolitikai üzengetésre használjuk fel az emlékezést.
Nyilvánvalóan utópisztikus gondolat, de olyan nemzeti ünnepeket szeretnék látni, mikor a vezető politikusaink felállva a színpadra nem kampánybeszédet mondanak, nem a másik oldalt igyekeznek sározni, hanem elmondják, hogy ez az a nap, mikor egy a nemzet, egy a zászló. Attól lesz igazán nemzet a nemzet, hogy az ellentétek mellett is tud egységet mutatni. Ha erre képtelen, akkor nem nemzetről beszélünk, hanem csak emberek halmazáról.
Persze a mostani beszédek elején is hallhattunk néhány szép gondolatot a forradalomról- és szabadságharcról, szinte kötelező jelleggel elmondva, hogy aztán gyorsan mindenki áttérhessen az aktuálpolitikára.
Ezen sürgősen túl kellene lépni. Nem azt mondom, hogy egymás kezét fogják a pártelnökök egy színpadon és énekeljék a Himnuszt. Tartsák meg a saját rendezvényeiket a saját szimpatizánsaik előtt, de könyörgöm, lépjünk túl legalább három napig az ellenségeskedésen. Legalább három napig legyen egységes a nemzet. Önmagunkat minősítjük azzal, ha még az ilyen évfordulók sem szolgáltatnak elég okot arra, hogy befejezzük a szarakodást, és végre felfogjuk, hogy bármilyen kitűző is van rajtad, magyar ember vagy – legalább ezen a három napon az vagy.
Nem akarom azt hallgatni március 15-én, augusztus 20-án és október 23-án, hogy Soros-bérenc, hogy Brüsszel, hogy migráns, hogy rezsicsökkentés, hogy Szeged mennyire fejlett, hogy bérunió, hogy korrupció, hogy el kell kergetni ezt vagy azt, vagy éppen a fütyülést. Nem verekednek össze nyugdíjasok, nem ordibálnak egymás arcába baromságokat magyar emberek. Ezekre ott van az év összes többi napja. Azt akarom hallani, hogy egyek vagyunk, egy nemzet vagyunk, holnaptól meg megint lehet fújni a sípot, lehet gyűlölni egymást, mert verekedni még mindig könnyebb a vezérért vagy ellene, mint józanul gondolkodni.