Ezzel a gyertyával az adventi időszak a második felébe lépett, most már közel a fény eljövetele, amikortól növekedni fog a nappal az éjszaka felett. Hogy mitől különbözik a második fél az elsőtől? Hogy a cél már közelebb, mint a kezdet.
Mert ez a világ céllal teremtetett. Mert igaz, hogy volt Paradicsom, amit amíg ember az ember, mindig hiányolni fog. De jelen helyzetünkben már előre kell tekintenünk, és ott keresni ugyanazt, amit – vélünk – elvesztettünk. Ilyen értelemben azonban nem elvesztésről, hanem éppen irányvételről van szó. Irányt venni a Megváltás felé. Hamvas Bélától idézzük:
„senki se higgyen abban a primordiális paradicsomi (édenkerti) helyzetnek helyreállításában, amelyből az első ember lehullott, és amelyről a vallások oly sokat szeretnek beszélni. Aki élettervét (üdvtervét) ilyen szolgálatba állítja, hibát követ el. A kinyilatkoztatás a paradicsom (amely a kezdetek kezdetén volt) helyreállításáról soha sem beszél, ellenben igenis beszél Isten országáról, amely ha a világ száma betelik, az idők végén elkövetkezik. Ez az Apokalipszis Új jeruzsáleme. A két üdv között a különbség az, ami a kezdet és a vég, vagyis a Kert és a Város, ami az Egyén és az Emberiség között van. A paradicsomi üdv az emberi lét megtörésében elveszett, és visszahozhatatlan, és mögöttünk fekszik, és a romlás helyrehozhatatlan. Isten országának üdve (az Evangélium) a megváltásban a feltárt kapu, amely előttünk fekszik és ennek megvalósításában az édenkerti üdv meghatványozódik. A paradicsom és Isten országa egymással olyan viszonyban áll, mint a Teremtés és a Megváltás világa. A megváltásban pedig, mint BAADER mondja, Istennek önmaga erőit mélyebben kellett megragadnia, mint a teremtésben. Az üdvtervnek a megváltás jegyében kell állnia.”
Vagy ahogy Böjte Csaba mondta ezt egyetlen mondattal egy Budapesten celebrált miséjén: „Írjátok tovább az evangéliumot!”
Az evangélium, az örömhír (mert ezt jelenti), ezt is magával hozza. Hogy a mi Atyánk milyen szerepet is szán nekünk, embereknek e világban és e világgal. Mert ez a világ az Atyánk világa. Ő teremtette. Örömhír hát, hogy eljött a mi Megváltónk…
De… milyen is ez a Megváltó? Milyen öröm is ez… ami keresztet, sok kínt és szenvedést hoz? Mert ez nem az a kényelmes, hőn áhított nyugalom, elszenderülés minden fájdalom felett, minden szenvedéstől való megszabadulás… Abban a békében talán majd akkor pihenünk meg, ha a mi halandó és múló és igencsak küzdelmes, igyekvő életünket letéve elcserélhetjük magunkat az örökkévalóságra.
Ez az örömhír azonban, mely e világban jelenik meg és jött el számunkra, ez éppen nem azt hozza, hogy elkényelmesedhetünk, hanem hogy éljünk úgy, hogy abból öröm, igazi öröm fakadjon. És e célból küldi el Fiát, hogy képül szolgálhasson nekünk. Hogy megmutassa, ez az egész földkerekség mi célból teremtetett. Hogy az ember esendő élete végül milyen monumentális műbe fordul, végül mit is kell kifaragnunk abból a formátlan kőtömbből… Mert faragnunk kell, ezt mindannyian érezzük. A véső a kezünkben, és keressük a mintát… Elkezdünk ki vadul kaszabolni, ki csak finoman simogatni, csiszolgatni a kő felszínét. És folyton fel-fel pillantunk: „Ugyan, mit faragjak? Mintha régen tudtam volna”… „Emlékezz, emlékezz!” - mondjuk magunkban fejünk törve. Az örömhír pedig a maga valóságában áll elénk: „Lám-lám, kedvesem, bizony, lesznek viszontagságok, bizony lesznek szögek, amelyek kezedbe fúródnak, bizony lesz még töviskorona a te fejeden, bizony, lesz sírás, lesz vér, és a végzet is eljön egyszer. De! Mindezek ellenére… Ne félj! Ne félj! Nincs mitől félned! Mert mindezeket én teremtettem, a te üdvösségedre, semmi másra, örök boldogságodra!”
Az Örömhír nem csak azt hirdeti, hogy elérkezett a Megváltónk, de ebben bennfoglalva azt is, hogy már van arc, amit a kőtömbből kivéshetünk! És ha cél van, élet is van, amely mögé épülend. Mi a cél? Az üdvösség. Ez az emberi élet nagy terve. Mert azért mindig érezzük, hogy nagyot kell álmodnunk, és nem jó nekünk szabad és büszke álmainkról lemondanunk. Csakhogy ezt sokszor földi javakkal, megbecsüléssel, tettekkel akarjuk kivívni és véljük elérhetőnek. Csakhogy ideig-óráig még ha enyhet is nyújt, mint a sivatag kitagadott vándorainak az oázis, de attól nem lesz még életünk egy bőtermő feketeföldű tündérkert! Mert a keserűség, a hiányérzet, a még nagyobbra, még fenségesebbre való vágyás érzetére nem gyógyír mindaz, amit e földön elérhetünk. Nem ezt érezzük emberi életünkhöz igazán „méltónak”. Valahogy ki kell lépnünk ezen egymásba forduló körökből… Kell egy cél, egy kellően magasztos, egy szent, egy soha nem látott, soha nem hallott, örök és mindig új. Nem lehet másképpen… Mert e nélkül senkik vagyunk, sötétben, vakon kaparászók, elhagyottak és gonoszok.
Lehet-e így élni? Cél nélkül, lélek nélkül, vakon, sötétségben, elhagyottan és gonoszul? Lehet. De nem érdemes. Másra vagyunk hívatottak. Mire hát e sok szín, e sok virág, a természet ezerféle mosolya, az emberek kedvessége, meg-megcsillanó önzetlensége? Mire a „Szeretlek”? Mire a „Bocsánat”? Mire a „Köszönöm”? Mindazt, amiért élni érdemes, úgy hívjuk: Üdvösség.
Advent pedig épp erről szól. Hogy van üdvösség, van cél! Hogy van mit faragni, ami jó, ami szép, ami kedves… és nem utolsó sorban: ami örök. Ez az öröm nem olyan öröm, amelyről az ember eldöntheti, tovább adja, vagy megtartja magának. Emberségünkből fakad, hogy kisugározzuk magunkat a világba. Nem marad tőlünk sem szűkebb, sem tágabb környezetünk érintetlen. Ha ez az öröm az embert valóban szívének közepén érinti, a továbbadásról vita nincs. Hisz létével közvetíti azt. Már nem akármit farag, már nem csak izzadó tenyérrel forgatja a vésőt, hanem illőn kézbe veszi, és egyet tesz: faragja Isten arcát. Tehát az evangélium azt hírli, az élet célja az Arc faragása, az üdvösség maga. És ezért jobb ezt nem úgy érteni, hogy a saját üdvösségem, mert akkor az üdvöt észrevétlen megint farkasok koncává és felettük való acsarkodássá silányítjuk. Mindannyiunk üdve hát a cél.
Az örömhír azt hírli, hogy ez a világ a mi egyetlen Atyánk világa. Félni hát?... Mitől? Minden, ami csak van, a mi Atyánktól van és az ő akaratából. Persze vannak olyan gonosz dolgok, amelyekkel való megküzdés mint próbatétel áll elénk. Nem is kevés… De ha a világ célja az üdvösség, akkor az adott próba is, tudva, vagy tudatlan, egy építőköve ennek az egy célnak. És ha ez az egy cél áll és igaz, mi állhat érdemben elébe? És elénkbe? Ahogy Pio atya mondja: „Ne fáradozz olyan dolgokkal, amelyekből zavar és szomorúság születik. Egyetlen dologra van szükség: fölemelni a lelket és szeretni.” Mi más dolgunk lenne hát, mint „hirdetni az evangéliumot”, az örömhírt befogadni és továbbadni, Isten tökéletes tükrévé válni.
Az örömhír így kürtöli a világba:
Ma született a Megváló!
Ez a világ az Atyánké, aki a szeretet maga, és a leghatalmasabb!
És mi Őáltala az üdvösségre teremtettünk!
Adjuk hát tovább az evangéliumot!