Tudósítónk a Hősök terén, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK) által szervezett demonstráción csatlakozott a fehér ruhás ápolók menetéhez, és az Andrássy úton sétálva azon töprengett az egészségügyi dolgozókkal együtt, hogy vajon mit hoz majd a holnap, lesz-e érdemi eredménye a mai napnak?
A hivatástudatból nem lehet megélni
Miközben, Balogh Zoltán, a MESZK elnöke megismételte a demonstráció céljait és ismertette annak menetét, egy magasba tartott táblára lettünk figyelmesek, amin a következő követelések voltak olvashatóak: életpályamodellt, béremelést, cafeteriát az egészségügyben! Kiderült, hogy a tábla körüli 8-10 fős csoport Csákvárról érkezett:
Az éjszakai műszakban egyetlen nővérnek 37 beteget kell ellátnia - mondta el az egyikük, majd egy meghívást is tolmácsolt a politikai elitnek: ha esetleg nem tudják, milyen viszonyok uralkodnak a kórházakban, szeretettel várjuk őket.
Egy másik nővérke arra figyelmeztetett, hogy az egészségügyben mindenki ugyanolyan fontos, kisegítő személyzet nélkül nincs kórházi ellátás sem, ugyanakkor hivatástudatból nem lehet megélni, és a 70-80 ezres fizetésekkel nem lehet a fiatalokat erre a pályára csábítani. Nincs utánpótlás - tette hozzá szomorúan. Egy másikuk pedig arról beszélt, hogy azok a kollégák is, akik mondjuk 25 éve dolgoznak már a szakmában, manapság másodállásban kénytelenek dolgozni - kifulladásig.
Azonban, abban mindannyian egyetértettek, hogy bizakodniuk kell a szebb jövőben, miközben azért hozzátették azt is, mintegy illusztrálva az egészségügy jelenlegi helyzetét, hogy Csákváron jelenleg nincs orvosi ügyelet sem...
Akik 24 órában a betegekkel vannak
A menet elindult, és ha már az utánpótlásról volt szó az imént, egy fiatal, pályakezdő nővérke véleményére is kíváncsiak voltunk:
Ezt a szakmát szeretni kell! - szögezte a Csongrád megyéből érkezett kifejezetten derűs fiatal lány, aki például egyáltalán nem szeretné itt hagyni a hazáját, még akkor sem, ha nyilvánvaló módon többet keresne külföldön, mint itthon. Arra a kérdésre, hogy min változtatna, ő a nem megfelelő felszerelést emelte ki, mint elmesélte, még az olyan egyszerű dolgokon, mint a gumikesztyű is spórolniuk kell.
Egy rehabilitációs ápoló viszont arra figyelmeztetett, hogy a nővérek azok, akik a nap 24 órájában a betegekkel vannak, őket hívják, ha valamire szükségük van, ennek ellenére nincs már meg a kellő megbecsülése ennek a szakmának, pedig ez egy olyan hivatás, amit meg kell becsülnie a társadalomnak.
De - és egy újabb példa az ápolók optimizmusára -, hogy ő is arról próbált meggyőzni minket, hogy ha pozitívan állnak hozzá ehhez az ügyhöz, akkor előbb-utóbb valamilyen jó dolognak történnie kell. S, ha nem ma, akkor újra kezdjük holnap - fogalmazott a nővérke.
Nem igaz, hogy az egészségügy nem hoz pénzt
Feltűnő és egyben szívmelengető volt az is, hogy bár a fővárosban élőknek azért kijutott a tüntetésekből az elmúlt időszakban, azonban most az utcákon sétálók, az autósok is dudálással, éljenzéssel biztosították támogatásukról az Andrássy úton vonuló tömeget.
Nálunk korábban sok Erdélyből érkező ápoló dolgozott, de most már egy sem jön, most már Romániában is jobban lehet keresni, mint Magyarországon - magyarázta egy Tolna megyét képviselő nővérke. Kolléganője továbbárnyalva a képet, hozzáfűzte: ezt a munkát most már csak szívből, lélekből lehet csinálni - az anyagi szempont már nem létezik.
Konkrét elképzelésekkel is szolgáltak: szerintük vissza kellene hozni újra a három éves szakápolói képzést, a jelenlegi OKJ-s gyorstalpaló helyett, mert ha a mai 50-es generáció kifut, bizony az egész rendszer összeomolhat. Hiszen nem lesz, aki dolgozzon. Akkor fog majd kapkodni a kormány?! - értetlenkedtek többen is.
Egy másik nővér pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy nem igaz, hogy az egészségügyi ágazat nem hoz pénzt az állami költségvetés számára, hiszen, ha nincsenek egészséges emberek, akkor a gazdaság sem működhetne, szerinte ezt kellene kihangsúlyoznia a szakmai érdekképviseletének. Harminc éve kezdett el dolgozni, 2.100 forint volt akkor a fizetése, most 160.000, de bruttóban.
Hatan tizennégy osztályra
Egészen addig nem lesz nem változás, ameddig nem fogunk sztrájkolni - ezt már egy fiatalember szögezte le - jellemző módon fiatal férfiakból volt a legkevesebb.
Két beteghordó kollégájával csatlakozott a menethez, elmondta nekünk, hogy hatan vannak a 14 kórházi osztályra, és amíg ő 75 ezer forintot keres, közmunkás társa 50.000 forintért végzi ezt a rendkívül megterhelő munkát. Amihez még cipőt sem biztosít a vidéki kórház, igaz, hogy zuhanyzó sincs az öltözőben!
Ez nemcsak a bérekről szól
Szerintem viszont lesz eredménye a mai demonstrációnknak, és felismerik majd a problémáinkat - válaszolt az elhangzottakra egy másik vidéki kórház főnővére. Igaz, abban megegyeztünk, hogy gyakorlatilag az alapoktól kellene újra felépíteni a rendszert.
Béremelésre, jobb munkakörülményekre, és megfelelő eszközökre van szükség - sorolta a főnővér. Már-már hihetetlen történetekről mesélt: az alapvető ellátáshoz szükséges felszerelések hiányoznak, nincs kézfertőtlenítő és fájdalomcsillapító sem.
Ez a demonstráció nem egyszerűen az ápolói bérekről, hanem a kórházak, illetve az egész magyar egészségügy lehetetlen, kritikus helyzetéről szól. Ez nemcsak a nővérek tragédiája - húzta alá.
Fiatalon, elkötelezve
Végre! Három pályakezdő fiatal fiú ápoló véleményére is fény derült. A balassagyarmati fiatalok viszont már arról értekeztek, hogy a pakliban egyértelműen benne van a külföldi munkavégzés, hiszen az itthoni jövő csöppet sem biztató. Azt ugyanakkor mind a hárman elismerték, hogy aki ezt a szakmát választja, az céltudatosan teszi, és hivatásának érzi az emberek ápolását.
A rendes anyuka otthon van karácsonykor
35 év: 116.000 forint, 33 év: 120.000 forint. Az első adat a ledolgozott évek számát mutatja, a második mutató pedig a jelenlegi fizetést. Ez a Nógrád megyei valóság - tudjuk meg a nővérektől.
Odáig fajult a helyzet, hogy már a vesetálakat is a maguk pénzéből vásárolták meg a nővérek, de - mint elmondták -, a salgótarjáni szülészeten az ápolók öltöztetik az újszülötteket is. A kórháznak nincs pénze a csöppségek ruháztatására, az itt élők szintúgy szegények, marad tehát az ápolók lelkiismerete - és persze a pénztárcája.
Miközben egy család otthon is várja őket. Az egyik nővérke arról mesélt, hogy a gyereke sírva mondogatta neki december 24-én, hogy egy rendes anyuka otthon van karácsonykor - ő pedig nem.
Mit lehet erre mondani, mi sem tudtunk érdemben reagálni erre a történetre.
Ki fog majd engem ápolni?
A salgótarjáni kórház egy másik nővérkéje viszont arra figyelmeztetett, hogy mivel az a néhány fiatal, aki ezt a szakmát vállalja, gyakorlatilag 1 hónap után lelép (vagy külföldre, vagy egy boltba), így tényleg el kell azon gondolkodni, hogy vajon engem ki fog majd ápolni, ha majd öreg és beteg leszek?
Sajnos, a kérdést meg is válaszolta: senki. Miért is jönne ide bárki? - harmincöt év munkaviszony után nem kapunk cafeteriát, nem részesülünk egészségügyi hozzájárulásban, gyógyszertámogatásban, helyette fizethetem az adósságokat. Ötvenévesen mindenki kapcarongya vagyok... - tolmácsolta elkeseredettségét.
"Senkinek sem kell semmitől félnie, mert Önöknek mindenben igaza van!"
Közben megérkeztünk az Emberi Erőforrások Minisztériumához (EMMI).
Az Arany János utca és környéke megtelt emberekkel; ki feketében, ki fehérben, ki lufival, ki táblákkal, ki üres kézzel, de jókedvűen érkezett meg.
Az emelkedett hangulat egészen addig tartott, amíg - nem tudni, mi okból - de Cser Ágnes is színpadra lépett... Valószínűleg, ennek a ténynek egyedül csak Zombor Gábor, egészségügyi államtitkár örült egyedül, ugyanis az ápolókban felgyülemlett minden harag, elkeseredettség a Magyarországi Munkavállalók Szociális és Egészségügyi Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének (EDDSZ) vezetőjére zúdult.
Cser Ágnes egyetlen szavát sem lehetett pontosan érteni, csak néhány foszlányt tudtunk kivenni a folyamatos füttyből és pfujolásból. Az ápolók a "Hol voltál?", illetve a "Mondjon le!" rigmusokat skandálták, miközben Cser végül feladta a küzdelmet, és átadta a mikrofont az államtitkárnak.
Zombor, miután átvette a petíciókat, természetesen megígérte a legalább 10 ezer megjelent ápolónak, hogy mindent megtesz értük, illetve képviseli majd az ügyüket, majd egy nagyon frappáns mondattal zárta rövid felszólalását: senkinek nem kell semmitől félni, mert Önöknek mindenben igaza van.
Ezzel ért véget az utunk, és csak remélni tudjuk, hogy az a sok optimizmus, bizakodás, amely az ápolókból áradt, még akkor is, amikor a józan ésszel nehezen megemészthető helyzetükről meséltek, tényleg eléri a célját, egy biztos és kiszámítható életet.
Ez talán nem egy túl nagy kérés tőlük.