A 20. század első évtizedei egy torlódó társadalmat, belső viszonyai alapján félig a múlt században ragadt országot köszöntöttek a Kárpát-medencében. A kiegyezéstől az első világháborúig terjedő időszak, az ún. boldog békeidők óriási fejlődést hozott, az ország több újításban is a nemzetközi mezőny élén járt. A nagy háborút megelőző évtizedekben mégis „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” (akik valószínűleg nem érezték ezt az időszakot aranykornak). Az egymást váltó magyar politikai elitek nem értették meg a jövő, az új század vezérlő dinamikáját, és kényszerből vagy szűklátásból sorra súlyos következményekkel járó – ma már történelmi – döntéseket hoztak. A múlt század összes terhes hagyatékát azóta is magán viseli ez a társadalom, átörökítve nemzedékről nemzedékre.
A 21. század első évtizedeiben a magyar társadalom ismét egy korszakhatárhoz ért: mire beléphetett volna a ’89-90-es rendszerváltáskor és a 2004-es EU-csatlakozáskor áhított Kánaánba, addigra véget ért a Nyugat aranykora. Magyarország még nem lépett át teljesen a 21. századba.
Mielőtt Kelet-Közép-Európa történelmi lehetőséget kapott volna a vasfüggöny, majd a nyomában járó bársonyos függöny „leszaggatására”, a Lajtántúlon elbukott a rajnai kapitalizmus, a ’70-es évek második felében a hidegháborús enyhüléssel és az olajárrobbanásokkal egy időben alászállt a jóléti társadalommodell.
A harmadik demokratizálódási hullám során a „privatizáció, dereguláció, liberalizáció” hármas jelszavát már a neoliberális (vagy neokonzervatív) globalista kánon olvasta rá az államszocializmussal éppen szakítófélben lévő Magyarországra és sorstársaira. A kapitalizmusnak aztán több módozata alakult ki, de önmagában egyik modellválasztás sem spórolta meg a transzformációs válság nehézségeit, sem az adaptációval járó társadalmi áldozatokat.
A következő parlamenti ciklusok kormány- és esetenként modellváltó kísérletei közben a társadalmi illúziók szertefoszlottak, konjunktúra- és válságperiódusok váltották egymást, az egykor „a történelem végének” nevezett liberális demokrácia mintakövetésre csábító fénye megfakult.
A ’90-es évektől napjainkig világszerte diadalutat jártak be a különféle populizmusok, ám a legnagyobb előretörést Kelet-Közép-Európában láthatjuk.
Magyarországon a 2010-es „több mint kormányváltással” vette kezdetét az „illiberális” államépítés – egyúttal folytatódott a tömegek „kitántorgása” az országból.
Ma az Orbán-rendszer sáncai mögül fürkészhetjük a hazai és a nemzetközi politikai folyamatokat. A rezsim megcsontosodása a stabilitás, a változtathatatlanság érzésével lelkesíti a kormánypártok híveit, és keseríti az ellenzéket.
Orbán Viktor karakterével kapcsolatban gyakran politikusi érdemként ismerik el, hogy „érti a magyar néplélek rezdüléseit”, ismeri az emberek nyelvét. Vagyis nem a társadalmi attitűdök népnevelő megváltoztatására törekszik (ehhez Ralf Dahrendorf szerint is több évtizedes erőfeszítésekre volna szükség, és egy politikus ennél jóval rövidebb „akciórádiusszal” rendelkezik), hanem a közvélekedés már meglévő, történelmi tapasztalatokra építő befolyásolására.
A kormány és az ellenzék között alapvető különbség mutatkozik abban a kérdésben, hogy a politika feladatának tekinti-e a népnevelést (polgári attitűd, politikai kultúra, demokrácia-felfogás), vagy csupán a befolyása kiterjesztésére (persze ennek is van nevelő funkciója – lásd oktatási, kultúr- és médiapolitika) és a mozgósításra használja a meglévő erőforrásait.
Ebben a tekintetben fontos az, hogy milyen ideológiai alapon állunk, milyen politikai, társadalomszervezési, gazdaságfilozófiai elképzeléseink vannak, de legalább ilyen fontos az is, milyen változások zajlanak körülöttünk, és ezeket képesek vagyunk-e időben felismerni, a javunkra fordítani.
A globalizáció „világfaluja” nemcsak a fogyasztói társadalmak materializmusát és hedonizmusát, a hagyományos közösségek megrendülését hozta magával, de rengeteg fenyegető, félelmetes jelenséget is, ami elsőre talán távolinak tűnik, de hatásai előbb-utóbb begyűrűznek.
A migrációs és az ökológiai válság (melyek minden bizonnyal a 21. század kulcskérdései lesznek) képesek voltak olyan politikai törésvonalakat létrehozni, amelyek mentén pártrendszerek rendeződnek át, a „régi nagyok” lecsúsznak, a jobbközép és a balközép pártjai elvarázstalanodnak, az ún. populisták előretörnek.
A „bizonytalanság világrendjében”, ahol a nemzeti politikák és a nemzetközi hatalmi képlet relatíve gyorsan változnak, a nemzetállami útkeresés és az integrációs törekvések közepette egyre erőteljesebben jelenik meg a globális-lokális törésvonal – annak kulturális, szuverenitásbeli, gazdasági, társadalomszervezési aspektusaival. Ezek a törésvonalak csakhamar a politikai csoportképzés eszközeivé válnak – mind identitárius, társadalmi konzervatív oldalról, mind pedig a liberális demokrácia hívei körében (csupán a csoportképzés logikája különbözik).
A választók igénylik a világos irányjelzőket, egyszerre integratív és más csoportoktól megkülönböztető közösségi értékeket, egy olyan narratívát, ami „rendet tesz” a világ átláthatatlan folyamatai között, ami identitást, célt, múltértelmezést, valóságmagyarázatot, jövőképet – és sajnos gyakran ellenségképeket – teremt. Igaz, ez az „ellenség” maga a kormányzó elit is lehet, nem kell feltétlenül vallási, etnokulturális, stb. bűnbakképzésre vagy konkrét személyek démonizálására gondolnunk.
A Fidesz politikája és a társadalmi attitűd-kutatások azt is megmutatták, hogy a külső ellenség képe nagyobb fenyegetést jelenít meg a társadalom számára, mint a belső „ellenségé” (ezért fordulhatott elő az is, hogy a muszlimellenesség mára erősebbé vált az országban, mint a cigányellenesség, mely utóbbi néhány éve még politikai felhajtóerőt jelentett).
A nemzetközi térben egyre gyakrabban és egyre nagyobb visszhangot keltve jelennek meg különféle végítélet-szcenáriók (pl. az éghajlatváltozás miatt a Föld jelentős része lakhatatlanná válik, illetve veszélybe kerülnek az alapvető fiziológiai szükségleteink).
A Fidesz a nemzethalált, a keresztény kultúra eltűnését emeli „lét a tét” szintre, teszi meg politikája legfőbb igazoló elvének. A biztonság utáni vágy leértékeli az egyéni szabadságot – akár Hobbes társadalmi szerződés-elméletében: ha a politikai döntés létkérdéssé válik, a „Leviatán” zsarnoksága, mohósága is könnyebben elviselhető.
A „szabadságot az államtól”, a „szabadságot az állam által” helyett a „szabadságot az államban” egyre hangsúlyosabbá válik – igaz, akadnak sokan, akiknek ez vállalhatatlan kompromisszum.
A társadalmi függések rendszere mellett ezt a jelenséget erősíti az a fejlett világban megfigyelhető trend, hogy a hitehagyott, kulturálisan gyökértelenné vált, elmagányosodott, helyét a társadalomban nehezen találó, modern ember erős identitást, autoritást, célszerűséget, elfogadást, hitet keres. Egy politikai közösséghez csatlakozni, részévé válni egy „mitológiának” lelki szükségletet is kielégíthet. A politika és a hit ekképp ismét közel kerülnek egymáshoz, ami tovább nehezíti a racionális vitákat. A Fidesz az „új egység” megteremtésének érdekében ezt a hitrendszert – amihez hasonlóval az ellenzék nem rendelkezik – is előnyére fordítja.
Az orbáni rendszer társadalmi támogatottságát, mozgósító erejét – a gazdasági növekedésen túl – a konfliktusok dinamikája adja. Égető fontosságú számára, hogy jó időben felismerje a nemzetközi politikát meghatározó, legfőbb törésvonalakat, és az általa preferált szereposztással berendezze saját belpolitikai színpadát, kifelé pedig egyensúlyozzon rövid távú politikai érdekek és pragmatizmus között.
Ettől még a magyarok nem bíznak jobban a politikában vagy a döntéshozatali intézményekben, viszont jobban tartanak a külső fenyegetésektől. Vagyis a gazdasági, társadalmi, környezeti fenntarthatóság („rosszabb ne legyen”) illúziója vagy annak hiánya határozza meg a politikai stabilitást, nem pedig a jó kormányzás objektív szempontrendszere vagy a társadalom felemeléséről szóló tervek. Persze, ehhez is szükség van kormányzati teljesítményre. Emmanuel Macron szavaival élve: „amikor az embereknek jut puding és munka is, rád fognak szavazni”.
Adódik a kérdés, hogy a nemzetközi trendet, a társadalmi tudatformálás sikerességét és az intézményes változtatásokat is figyelembe véve milyen lehetőségek maradnak arra, hogy a 21. század kihívásai közepette egy gyarapodó, élhető országban tervezhessük a jövőnket.
Ha politikai programként 19-20. századi aranykorban gondolkodunk a jövő kihívásainak fürkészése és a társadalmi valóságból következő cselekvés helyett, nem leszünk képesek kihasználni a politikai lehetőségeket; továbbra is elszenvedői leszünk az eseményeknek.
A mai ellenzék nemcsak eszköztelen, de ötlettelen is: nem ismeri a társadalom gondolkodásmódját, és nem érti a politikát meghatározó folyamatokat.
Az ország 21. századba való átléptetéséhez előbb le kell győzni a rendszerváltó elit önmagából kifordított rendszerét.
Óriási változások zajlanak a világban, és a magyar társadalom is nagy átalakulás előtt áll (elég csupán a demográfiai folyamatokra vagy a modernizáció kihívásaira gondolnunk).
Az Orbán-rendszer számára az előrelátás nem a problémamegoldás eszköze, hanem a politikai tőke előállításáé. Az ellenzéknek ilyen problémái nincsenek: egy része – ha tehetné – a másik irányba lendítené ki az ingát, másik része az irányokkal sincs tisztában. Ami közös, az csupán a változás akarása – egységes, erős vízió nélkül.
„Süllyedhetsz, úszhatsz vagy kormányozhatod a hajót”
– utóbbihoz nem árt a cél (jövőkép) és szélirány (korszellem, fő kihívások) ismerete.
A felelős politika megérti, megnyeri és felkészíti a társadalmat a jövő kihívásaira – ebben a sorrendben. A tudáshoz való hozzáférés, az alkalmazkodó képesség, a felelősségérzet és a kritikai attitűd megerősítésének („polgárrá nevelés”) alapfeltétele közösségi szinten a jó kormányzás. Azonban nemcsak érteni kell a kormányzáshoz, de el is kell jutni odáig. Ez politikai harc és (párt)politikai eszközök nélkül nem fog menni.
Nem megváltani, hanem megérteni kell az országot, nem kivárni a változást, hanem tenni érte, nem múltat álmodni, hanem jövőképet, jövőt építeni.
A szerző politológus, az Iránytű Intézet volt vezető elemzője.