(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Erre van igény, a kereskedelmi tévék csak azt szolgálják ki, amire az emberek vágynak
– ezzel az érveléssel először a valóságshow-k reneszánszának idején találkoztam, amikor a Tv2 és az RTL Klub jóvoltából a Big Brother és a Való Világ ültette emberek millióit a képernyők elé. Az ellenérv úgy szólt, hogy az embereknek maguktól nem jutna eszébe, hogy mit, hogy milyet szeretnének, sokkal inkább a média, jelen esetben a bulvármédia az, amelyik a nagy nézettség, s így a remélt anyagi haszon érdekében formálni próbálja a tévénézők igényét.
Ha választani kellene, hozzám a második érvelés áll közelebb, de mivel ilyen döntés elé senki nem kényszerít, mondhatom, hogy szerintem mindkettőben van igazság, és a kettő együtt állja meg a helyét leginkább. Vagyis: a kereskedelmi tévék olyan közegben tudnak önmaguk szempontjából sikeres produkciókat gyártani, amelyikben alapból van készség annak befogadására. Vagyis, ha sekélyessége, primitívsége miatt kárhoztatunk különböző bulvárprodukciókat, akkor nem menthetjük fel az embereket azzal, hogy mindezt a média erőlteti rájuk.
És ebben nem lehet felmenteni a társadalmat, hogy hát ez van, a politika ilyen, a közélettel foglalkozó embereknek ezek között a keretek között kell megtalálniuk azokat, akikre rábíznák az ország vezetését. Elnézve, egyben elborzadva a választópolgárok (egy jelentős részének) gyűlölködő, személyeskedő, gúnyolódó megnyilvánulásain, nem tudok nem arra a következtetésre jutni, hogy ennek a zsigerekre ható, egy-két szavas politikai kommunikációnak azért van egyáltalán terepe, és így sajnos társadalmi legitimitása is, mert van egy olyan fogadó közeg, amelyik nemcsak, hogy elnézi, jobb híján eltűri ezt, hanem kifejezetten igényli is. És ennek a rétegnek, valamint a célvezérelt prosztó politikai kommunikációnak az egymásra találása is okozza azt, hogy
Amíg ebben nem lesz gyökeres változás, amíg a látvány láttán elégedett magyar politikai elit eredményesen él meg ebből a mentalitásból, addig minden csak még rosszabb lesz.
A recept, hogy ne így legyen, sőt, hogy a változás inkább pozitív irányba hasson, nem olyan bonyolult, mint esetleg elsőre tűnhet: tudni, hogy mi a helyes, és mi nem az. Önmagunkból kivetkőzve, az igazság birtoklásának talmi érzetében másokat gyűlölni, egészen biztosan nem jó. Gondolkodni, a véleménybuborékból kikukkantani, a másikat megpróbálni megérteni, elmondani neki, hogy mi miért gondolkodunk másképpen adott kérdésekben, ez pedig jó. Ahogyan a jó kormányzás alapjának jó példája az, amit a fiatal Salamon kért Istentől:
„királlyá tetted a te szolgádat. De én még egészen fiatal vagyok, nem értek a kormányzáshoz. […] Adj azért a te szolgádnak engedelmes szívet, hogy tudja kormányozni népedet, különbséget téve a jó és a rossz között.”