A felhatalmazási törvény vitája és utóélete végképp megrendítette a külföld bizalmát a magyar demokráciában. A kormányerők hangosan és változatos stílusban igyekeznek elhárítani maguktól a vádat, hogy felszámolták volna a magyar demokráciát. Vizsgáljuk meg közelebbről a történteket.
Orbán Viktor azt találta ki, hogy adjon az országgyűlés a kormánynak (magyarán személyesen őnéki, hiszen a kormánytagok súlya mint a levegőé) határidő nélküli felhatalmazást a rendeleti kormányzásra. Ezt az ellenzék nem támogatta, de kétharmaddal (pont a Fidesz 32. születésnapján) elfogadta az országgyűlés.
Ez a felszín, ássunk mélyebbre.
A szóban forgó 2020. évi XII. törvény „a koronavírus elleni védekezésről” címet viseli. Bevezetésében is hangsúlyozottan „a COVID-19 fertőzés okozta tömeges megbetegedést okozó, 2020. évben bekövetkezett humánjárvány megelőzésére, illetve következményeinek elhárítására” szóló felhatalmazást ad a kormánynak. Erre hivatkozva tehát kizárólag járványügyi intézkedések születhetnének.
Nem sokkal arrébb a törvény ezt mondja: „szem előtt tartva különösen annak lehetőségét, hogy az Országgyűlés ülésezése a humánjárvány következtében szünetelhet” – tehát nem azt mondja, hogy bizonyosan szünetelni fog, hanem megteremti a lehetőséget az országgyűlés megkerülésére.
Az Országgyűlést egyébként Orbán legközelebbi politikustársa, Kövér László házelnök hívja vagy nem hívja össze. Ha ő nem hívja össze, akkor a FIDESZ–KDNP kétharmados többséggel hívja vagy nem hívja össze. És ha összehívnák is, a kétharmad akkor is meg tudja akadályozni a tárgyalást, ha akarja.
Tehát az országgyűlés munkáját a FIDESZ–KDNP bármikor blokkolhatja. Minek akkor ez a nagy felhördülés az össze nem hívás miatt?
Menjünk tovább. Az elfogadást megelőző heves közéleti vitában a kormánypárti sajtó (és néhány független szakértő is) arra a következtetésre jutott, hogy ez egy csapda, amelybe az ellenzék besétált azzal, hogy nem fogadta el az időbeli korlátlanságot, és ezzel magára vette, hogy akadályozza a járvány elleni védekezést.
Gondoljuk meg: a ténylegesen fennáló sokéves helyzet (hogy a kétharmad bármikor blokkolhatja az országgyűlési munkát) miben különbözik attól, hogy ezt egy törvény ki is mondja? A válasz kézenfekvő: ha az ellenzék elfogadta volna a korlátlan időbeliséget, azzal 100 százalékos országgyűlési felhatalmazást kapott volna Orbán Viktor az egyszemélyi kormányzásra.
Az ellenzék nem adta meg ezt a felhatalmazást. Orbán hatalma a törvény után pont ugyanakkora, mint volt a törvény előtt – a különbség „csupán” annyi, hogy az egyszemélyi kormányzáshoz fel tudta volna mutatni az ellenzéki hozzájárulást.
Tehát „nem” szavazatával az ellenzék megvédte a maradék magyar parlamentarizmust Köszönet érte.
Az élet nem állt meg március 30-án. Orbán Viktor az elfogadás után viharsebesen benyújtott egy sor változtatást, egy salátatörvényben. Ne zavarjon meg bennünket az a látványelem, hogy ezeket a javaslatokat Semjén Zsolt szignálta, a miniszterelnök-helyettes döntési joga nagyjából akkora, mint az öné, nyájas olvasó. Vagy aláírja, amit elé tesz Orbán, vagy aláírja.
A viharsebesen benyújtott javaslatok nagy többsége köszönő viszonyban sem volt az előző nap elfogadott felhatalmazási törvénynek sem a szellemével, sem a betűjével. Szó sem volt a COVID-19 vírusról, sem a védekezésről. Orbán Viktor március 30-án éjjel átállt a diktatórikus kormányzásra.
Aztán eljött a reggel. És vele érkezett a totális európai uniós felháborodás. Az EU-ban ugyanis a törvények szellemével foglalkoznak, alapelvnek tekintik a jóhiszemű joggyakorlást – és emiatt különböznek össze rendszeresen Orbánékkal, akik minden törvényben a kiskaput meg a kijátszhatóságot keresik.
Március 31-én délelőtt kiderült, Orbánnak vége, ha ezt komolyan gondolja. Ezért délben a másik miniszterelnökhelyettes visszavonta a negyed nappal korábban benyújtott javaslatok felét, és a következő hétre összehívták az országgyűlést. Amelyen verték a mellüket, hogy lám, lám, micsoda demokrácia van hazánkban, íme, ülésezik a T. Ház.
Igen, a T. Ház azért ülésezik, mert az Európai Unió vezetői előhúzták a zsebükből a piros lapot.
Most Orbánék úgy tesznek, mintha nem is azt akarták volna, amit akartak. Ártatlan képpel magyarázzák, hogy nem is azt akarták, amit a törvénybe beleírtak. Hogy a benyújtott javaslatok nem is javaslatok, már vissza is lettek vonva.
Az EU toporzékol a dühtől. Pontosan – és világosan! – látják, hogy Magyarország kormánya bohócot csinál mindenből és mindenkiből, cinikusan hazudik bármiről, magasról tesz a törvények szellemére – és ezt a tébolyult politikát kétmilliónál több magyar szavazó támogatja.
Kérdés, hogy kiteszik-e Orbánt (a Fideszt) a Néppártból. Meglehet, hogy nem. Orbánék tovább járják a pávatáncot, fognak majd kedvező ajánlatokat adni azoknak a multiknak, amelyek kilobbizzák Brüsszelben a maradást.
Az igazi kérdés azonban nem is kérdés. Sajnos. Az európai átlagember fejében Magyarország már lement a térképről. Milliók gondolják úgy, hogy a magyarok „nem közénk valók”, és ez a tábor egyre népesebb.
Orbán és a Fidesz eljátssza az 1956-ban meg a rendszerváltozás idején összegyűjtött erkölcsi tőkénket. Borzasztó veszteség, amelynek a mértékét akkor fogjuk igazán felmérni, amikor a következő nagy válságban lenullázzák a hazánkat.