A tréner a Nemzeti Sportnak azt nyilatkozta: bár tudta, hogy Katinkában "benne van az esély", de a győzelem őt is sokkolta. A mára védjegyévé vált medence széli extázisról azt mondta:
"Mindig azt a kifogást hozom fel a medence szélén mutatott viselkedésemre, hogy ha csak egyetlenegyszer tudok segíteni ezzel, átadni az energiát, akkor már megérte! Nevessenek ki, mondják azt, hogy egy marha vagyok, de ha egyszer tudok ezzel egy plusz lökést adni, az már jó. Elmegy a hangom, vért köpök, de megéri."
Ezekben az órákban a fél világ azon tanakodik: mi lehet ennek a fantasztikus lánynak a titka? Van, aki szerint nem is ember, hanem már inkább hal, a rosszmájúak doppingolásról kárognak. Az interjúban Tusup lerántja a leplet az igazi kokszról:
mindketten mérhetetlenül élvezik ezt az egészet
"(...) az úszást, a versenyzést élvezni kell. Ez a sport. Szórakozás, olyasvalami, ami felpörgeti az embereket, hogy attól jól érezzék magukat. És mi is jól szórakozunk közben, ezért kelünk minden nap ötkor, hogy hat órát eddzünk, majd megyünk vissza este még egyszer a vízbe."
Az m1-nek nyilatkozva Hosszú Katinka is azt mondta: nem azt nézi, hanyadikként fut be, hanem azt, hogy
kihozza magából a maximumot, hogy egyéni csúcsot döntsön.
Ha ez épp a világcsúcs, ha ez épp olimpiai aranyat ér, annál jobb.
Mennyire egyszerű ez - és mégis mekkora mágiává válik a medencében.
Az NS riportere azt is megkérdezte Tusuptól, nem nehezebb-e, amikor két amerikaival kell versenyezni? Az edző még a kérdést is kikérte magának:
"Nem tudom, miről beszél, én magyar vagyok!"
Innen, a pesti szerkesztőségből nem vállalkozhatunk rá, hogy olvassunk Shane Tusup lelkében. Nem dönthetjük el, hogy őszintén így érez-e, vagy csak remek marketing szövegről van szó. Egy viszont biztos: kevés magyar ember van, akinek ma hálásabbak lehetnénk, mint ennek az Amerikából érkezett fiúnak.