Naná, hogy fenntartásokkal ültem be a moziba az Útvesztő második részére. Már megint egy YA-könyvből (azaz ifjúsági regényből) készült franchise, amelynek főszereplői tinédzserek, disztópikus világban játszódik, és természetesen trilógiának készül. Pont az ilyenekkel van tele a padlás.
Várakozásomnak megfelelően az első tíz percben megkaptam a baljós és nagyon komoly tekintetű főhőst, Thomas-t (Dylan O'Brien) valamint bandáját, amelynek tagjai között a polkorrektség kedvéért minden náció képviseltette magát: ázsiai, arab, fekete srácok. Na meg persze a lány, aki jól prognisztizálhatóan még keresztül fogja húzni itten a fiatalurak számításait. Aztán az is elsőre egyértelműen kiderült, melyik az a fazon, aki nagyon mézesmázasan előadja, hogy fog majd segíteni a kis csapatnak, ámde behízelgő modorán átsugárzik valami gonoszság. Tuti, hogy ő is bele fog még itt köpni a levesbe.
Na de milyen levesbe? A franchise első részét nem láttam, és ezt a restanciámat szándékosan nem is törlesztettem, mielőbb beültem volna a folytatásra. Kíváncsi voltam ugyanis, így vajon mennyit fogok érteni belőle. Nos, a lényeget mindenképpen: mint említettem, egy disztópia közepében vagyunk, amelyben két ellenséges erő harcol - ezekről némi információ csak a történet előrehaladtával derül ki. Disztópia alatt itt értendő, hogy az emberiség nagy részét nagy valószínűséggel kiirtotta valamely vírus, amire, úgy tűnik, hőseink immunisok. Így aztán egy a zsánerben klasszikus betonbázison szállásolják el őket – ide érkeznek meg a film elején. Itt aztán minden szipiszupi jajdejó, persze nem, erre a hasonló filmek egyetemes szerkesztési elveiből, hősünk baljós tekintetéből, na meg egy igen introvertált fiúcska felbukkanásából következtethetünk.
Ez a fiúcska ugyanis az introvertáltakra jellemző magas érzelmi intelligenciájának köszönhetően rögtön partnerre talál a baljós tekintetű Thomas-ban. Már az első éjszaka karon fogja és felderítő túrán andalog vele – hol máshol – az épület szellőzőrendszerében. És kiderül, amit senki nem sejthetett: itt bizony valami bűzlik. A bázison minden nap kiválasztanak ugyanis egynéhány jóhiszemű fiatalt, akit a Kánaán ígéretével elvisznek a helyszínről, csakhogy nem túl messzire: az épület egy másik részébe, ahol mátrixi módszerekkel csapolnak le belőlük valamit – minden bizonnyal a vírus ellenszerének előállításához szükséges testnedveket. Vagy ki tudja. A helyzet mindenesetre kicsit sem reménykeltő, így hőseink azonnal elindulnak a bázisról – a kellő mennyiségű futás, lövöldözés és utolsó pillanatban a kapu alatti átcsúszás után.
Apropó, futás. Tinédzsereket ennyit futni, mit futni, sprintelni, a nagyérdemű legfeljebb valami futóversenyen láthatott, filmben biztosan nem. Ezek állandóan futnak. De tényleg. Hol a golyózápor, hol a hatalmas vihar, hol a zombik elől. Illetve az említett két egymással harcoló ellenséges erő elől, amelyek mibenléte és egymáshoz való viszonya tulajdonképpen a film végéig nem tisztázott, sőt, igazából meglehetősen követhetetlen, most akkor melyik a jó meg a rossz. Nem lepődnék meg, ha a végén kihoznák a Star Wars gondolatmenetéhez hasonlóan, hogy egyik sem jó vagy rossz, csak az érme két oldala. Itt Veszettnek és Jobb Karnak neveztetnek. Merthogy szinkronnal néztem a filmet, és zárójelben megjegyzem, nem volt idegesítő, ami kétségkívül jelentős pozitívum.
De zárójel bezár: tehát adott a két erő, ami viszont egy ponton szét is választja hőseinket, és itt jegyeznék meg két fontos dolgot.
Az első, hogy az előítéleteimmel ellentétben már jó sok ideje ülök a moziban úgy, hogy észre sem vettem és nem akartam kimenni, tehát a film mégis csak működik. Bár volt egy pont, amikor azon kaptam magam, a kiszóródott popcornt kezdtem el szedegetni a földről, mert egyszerűen képtelen voltam tovább a vásznat nézni a mindig a sötétből hirtelen felbukkanó zombik okozta potenciális szívmegállás és az általános feszültség elviselhetetlenné fokozódása miatt.
A második a történet tanító-nevelő szándéka. Arról a két hősünkről ugyanis, akiket az elveik szétválasztanak, egy valami biztosan elmondható: vannak elveik. És követik is őket, dacára az egymáshoz fűződő kapcsolatuknak. A Z generáció, azaz az 1996 után születettek sorait erősítik ők, akikről jóval kevesebbet tudunk még, mint az 1980 és 1995 között született Y generáció tagjairól, de a film ezen üzenete mindkét csoport tagjainak javára válhat. Különösen tekintettel az utóbbi csoport rengeteg problémájára, amellyel tele van a sajtó és a szakirodalom: nevezetesen az elveszettség, céltalanság, a bőség zavara által előidézett döntésképtelenség, mama-hotel-effektus, et cetera.
Hogy jó volt-e a film? A műfajában nagyjából a rém borzalmas Beavatott és a zsáner legjobbja, Az éhezők viadala közé tenném. Oké, bevallom: ha a szívemre teszem a kezem, utóbbi felé tologatnám. És hogy a harmadik részt is meg fogom nézni, az biztos. Ha másért nem, kíváncsiságból.