A Tanácsköztársaság újdonságát nem csak az adta, hogy történelmünkben először jutott hatalomra a szélsőbaloldal, hanem azért is, mert ez volt az első alkalom, hogy nem egyszerűen cinikus gazemberek, fanatikusok, vagy kalandorok kerültek meghatározó szerepbe (ezekre azért sajnos korábban is volt példa) - de
mentálisan súlyosan sérült emberek is.
Az I. világháború után Európa-szerte tapasztalható volt a szakirodalomban "brutalizációnak" nevezett jelenség. A négy éves iszonyatos vérzivatarban fiatal férfiak tízmilliói szembesültek azzal,
mennyire olcsó tud lenni az emberélet,
és milyen könnyen kerülhetünk abba a helyzetbe, hogy mások elpusztítása a túlélés egyetlen lehetséges útja. A frontról hazaözönlő katonák egy része nem nagyon tudott mit kezdeni sem magával, sem a háború megpróbáltatásait nem ismerő rokonokkal, barátokkal. Elkeseredettségüket. zavartságukat fokozta, hogy a legtöbben rettenetes nyomorra, létbizonytalanságra érkeztek haza. Négy évnyi pokoljárás után úgy érezték: nem ezt érdemlik, a társadalom cserben hagyta őket. A háborúkat követő poszttraumás sokk ma már ismert, és sok esetben egészen jól kezelhető jelenség - száz esztendővel ezelőtt azonban a legtöbben csak legyintettek: "hagyd, biztos légnyomást kapott."
Sok ezer olyan veterán volt, aki lelkében hazavitte magával a front embertelen farkastörvényeit, és többé már nem is tudott, vagy akart más szabályok szerint élni. Ezek az emberek alig várták, hogy valakin megtorolhassák vélt, vagy valós sérelmeiket, vagy egyszerűen csak azt, hogy újra erősek, és magabiztosak lehessenek, mint, amikor még fegyver volt a kezükben. A márciusban hatalomra kerülő bolsevik rezsim pedig
sokuknak tálcán kínálta ezt a lehetőséget.
A vörösterror első számú felelőseit, Kun Bélától Korvin Ottón át Szamuely Tiborig illik ismernie mindenkinek. Ám a vezetők parancsait valakiknek végre is kellett hajtania: ártatlan civilek lemészárlását, kegyelemért könyörgő emberek meggyilkolását, szeretteik félrerúgását a bitófa mellől. Ép elméjű és lelkű ember erre képtelen. Ehhez a legtöbbször az eszmébe vetett fanatikus hit, vagy a féktelen hatalomvágy sem elég.
Ehhez súlyosan betegnek kell lenni.
S, hogy a pszichopata terrorlegények úgy érezzék, valójában még jó ügyet is szolgálnak, arról a propaganda gondoskodott. A legutóbbi időkig a 13. kerületi Szent István parkban bronzból öntve is ránk tekintő Lukács György a Népszavában így bíztatta őket:
"Az államhatalom birtoka azt jelenti, hogy itt a pillanat az egykor elnyomó osztályok megsemmisítésére. Itt a pillanat, de élni is kell vele!”
Szamuely Tibor pedig így mennydörgött:
"A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket."
A halálvonatos népbiztos egyébként jó eséllyel maga is súlyos mentális zavarokkal küzdött. Egy alkalommal, '19 júniusában Solton egy férje életéért esdeklő várandós asszonynak megígérte: megkegyelmez akasztásra kijelölt párjának. Egy feltételt támasztott: ha a nő maga rúgja ki a széket a férfi alól, utána leveszi a hurkot a nyakáról, nem hagyja, hogy megfulladjon. A szerencsétlen asszony megtette, amit kért, ám Szamuely meg sem mozdult. Szemtanúk szerint
mosollyal a szája szélén nézte végig a férj haláltusáját és a feleség zokogását.
Ilyet puszta fanatizmusból, vagy hideg könyörtelenségből nem tesz senki. Ez a jelenet egy minden együttérzésre képtelen szociopata és egy hatalommániás, mások szenvedésében örömét lelő pszichopata kész diagnózisa.
Nem véletlen, hogy Szamuely leghűségesebb társa, néhány perces "tárgyalásokon" meghozott ítéleteinek legszorgosabb végrehajtója maga is egy hasonló figura volt. Kerekes Árpádról jóval kevesebben hallottak, mint főnökéről, holott a vörösterror hónapjainak egyik legrettegettebb figurája volt. A Kohn Árpád néven Losoncon született, mindössze 22 éves egykori matróz nem egyszerű, parancsot teljesítő hóhér volt - hanem igazi, vérszomjas szadista.
A gyilkolás számára nem elkerülhetetlen aktus volt, amin lehetőleg minél gyorsabban túl kell lenni - hanem
valóságos sátáni szertartás.
Rendszerint udvarias, szinte nyájas hangon közölte áldozataival, hogy meg fognak halni. A Hajdúszoboszlón áprilisban halálra ítélt emberek előtt állítólag még pukedlizett is. Sokszor mosolyogva megkérdezte a halálra ítéltektől
"melyik fán óhajtanak lógni?"
A kivégzésben aztán már semmi finomkodás nem volt. A legtöbbször már eleve félholtra vert áldozatot hurokkal a nyakán egy fa alatt székre állította - ám azt nem vette ki a lába alól. Addig lökdöste, szurkálta, vagy verte, amíg a szerencsétlen
ki nem rúgta maga alól a sámlit.
Előforult az is, hogy a kivégzetteket még holtában is meggyalázta. Júniusban Dunapatajon az egyik, egész éjjel lógva hagyott felakasztott férfi szájába egy rúd kolbászt nyomott, röhögve megjegyezve:
"Nem venném a lelkemre, ha reggelig koplalnál!"
Volt, ahol a Lenin-fiúk az ítéletet is képtelenek voltak kivárni. Amikor megérkeztek Soltra, az autóból se szálltak ki, máris géppuskával lövöldözni kezdtek a rémülten menekülő, fegyvertelen emberekre. A véres őrjöngésnek nyolc halálos áldozata volt.
Szamuelynek nem kellett bíróság előtt fellelnie rémtetteiért, a Tanácsköztársaság összeomlása után az osztrák-magyar határon - miután nem tudott átjutni - végzett magával. Kerekest sikerült elfogni, 1919 decemberében halálra ítélték. Lukácsék embertelen propagandája megtette a hatását. A megbánásra valószínűleg eleve képtelen pszichopata gyilkos a bolsevik ideológiában talált igazolást borzalmas cselekedeteire. Búcsúlevelében ezt írta:
"Tiszta és nyugodt lelkiismerettel, megyek a csöndes otthonba, mert tudom, hogy azt nem magamnak tettem, hanem úgy gondolva, jót teszek a felszabaduló munkásságnak evvel."
Kerekes Árpádot 18 rendbeli gyilkosság és 3 rendbeli rablás miatt ítélték el, ám a kutatások szerint
több mint 40 ember élete száradt a lelkén.
Korvin Ottóval és társaival együtt végezték ki 1919 december 29-én.
A 133 napos rémálom véget érése után az emberek fellélegeztek: vége a pszichopaták rémuralmának. Szegények, nem tudhatták, hogy csak két és fél évtizednyi szusszanást kapnak a sorstól, hogy aztán utána ismét évtizedeken át beteg lelkű gazemberek uralkodjanak rajtuk.