Tavaszi szerelem

A szerelem egy misztérium. Kimerítően nem lehet körülírni. Csak megélni lehet. De mégis, lehet valamelyest közelíteni, miért is van, mit is jelent, hogy ne csak hányattatott sorscsapásként élje át az ember magasságait és mélységeit, de lássa is, miért létezik és mi is valódi oka. 

 

Modern tudósaink kérdésünkre komolynak tűnő arckifejezéssel, összevont szemöldökkel, mint aki már mindent kiismert a világon, és nem hisz a csodákban, legyintenének: „Áh, a szerelem csak kémia.” De aki volt már egyszer is igazán szerelmes, számára ez a válasz nem lehet több okoskodó, semmitmondó frázisnál, melyet legfőképpen a világ varázslatosságában való csalódás vezérelt. Azzal, hogy a szerelemnek van egy fizikai, testünkben is megjelenő lenyomata, nincs megmagyarázva a belső világunknak az a 180 fokos irányvétele, amit két szívdobbanás kíséretében ekkor megteszünk. És ez sokkal valóságosabb, mintsem hogy egy szóval elintézhetnénk: „kémia”. Ezért hát más források felé kell fordulnunk, a múlt felé – mint általában –, hátha a régi emberek többet tudtak szívünk e mérhetetlen valóságáról. A szerelem témájában elsősorban említésre méltó (többek között) az androgünosz-mítosz. A görögöknek ezen ősi mítoszába Platón Lakoma című műve által kaphatunk betekintést. 

 

E szerint tehát az emberi nemek kettőssége hajdanán egy volt, egy egész férfi és egy egész nő egységeként. (Vesd össze: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” [Móz 1, 27]) De ezt természetesen nem szó szerint, fizikai megjelenésre kell érteni, hanem belső, lelki egységre. Ezen paradicsomi állapothoz való visszatalálás érdekében mondja Jézus: „mert a teremtés kezdete óta az embert férfivá és nővé teremtette az Isten. Ezért elhagyja az ember apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy.” (Mk 10, 6-8) Erre való tehát a szerelem és gyümölcse, a házasság. Ahogy Platón Lakomájában olvashatjuk, eredeti természetünk szerint teljes egészek voltunk; s a teljesség vágyát és keresését hívjuk Erósznak. Számokkal kifejezve, hogy a kettőből (ami az Egy szétvágásával jött létre), újra Egy legyen. Ehhez azonban mind a nőknek saját nőiségüket, mind a férfiaknak saját férfiasságukat kell kiteljesíteniük. Mert az egység nem jöhet létre egy fél nőből és egy fél férfiból, hanem csak egész nőből és egész férfiból. És a szerelem tulajdonképpen az erre irányuló vágyunk, érzékeljük ugyanis saját szétvágottságunkat, és hiányzik a másik felünk, akivel megvalósíthatnánk újra harmonikus, tavaszi frissességben teremtett egységünket.

 

És persze mi lenne eredményesebb a mai, romlott világ szempontjából, mint ezt a nemek feletti állapotot, ezt a mennyei célt visszájára fordítva, paródiaként megjelenítve a saját nemét sem ismerő lényekre használni az androgünosz kifejezést. Pedig ki állna messzebb e valóságtól, mint aki saját nemét sem képes betölteni! Aki gyakorlatilag azt sem tudja, fiú-e, vagy lány! Saját nemi identitását sem találja! Nemhogy saját nemiségét minél tökéletesebbre munkálva érje el a belső szétválasztottság felszámolását! Én azt mondom, amit sokan megtettek előttem: a férfiak legyenek férfiak, a nők pedig nők! … Dehát skandallum, amit beszélek! És kattintják is már kezemre a bilincset a szélsőliberális, tudatlanságukban felbátorodott szabadosság-komornyikok. Pedig ha tudnák, mennyire nem taszít az engem rabságba, ha velem van Erósz, a szerelem, ők viszont milyen gyönyörű szentségtől zárják el önként magukat kemény szívük bilincseivel!

 

Mert ahogy a Lakomában Arisztophanész szól Erószról, a szerelemről: „az emberek egyáltalán nem fogták föl Erósz hatalmát, mert ha felfognák, neki építenék a legnagyobb szentélyeket és oltárokat, neki mutatnák be a legnagyobb áldozatokat”.