"És ha visszatekintek tíz évvel később a tizennyolc éves énemre, akkor tudom, hogy egyáltalán nem bántam meg. Ott voltam. Nem tudom, hogy lesz-e még hasonló az életemben. Fölöslegesen nem érdemes csinálni hasonlót. Az is lehet, hogy más jellegű harc vár ránk. Lehet, hogy nagyobb, lehet, hogy kisebb. Egyelőre azonban az biztos, hogy a tévéostrom napja az a nap, amikor a mi generációnk eddigi egyetlen szabadságharca elkezdődött" - ezt írtam a TV-ostromról szóló visszaemlékezésem végén, és most itt kellene felvennem a történet fonalát. A történetét, amely csak részben az enyém, nagy részben a rendszerváltozás utáni magyar történelemé.
Az igazság iránti igénynek és sokak kitartó munkájának köszönhetően azonban ma már 2006 őszéről csak azok nem tudnak eleget, akiket nem érdekel, vagy akik túl fiatalok. Előbbiek ezt sem fogják olvasni, utóbbiak pedig abban a kényelmes helyzetben vannak, hogy a neten pillanatok alatt találnak akkori képeket, videókat, de könyvek és dokumentumfilmek is jelentek meg az eseményekről. Én most csak azt tudom elmondani, ahogy egy 18 éves srácot valaki gumilövedékkel fejbe lőtt, és ahogy ez a srác mindezt megélte. Ez a srác én voltam.
A "valaki" pedig azóta is csak "valaki", a nevét talán soha nem fogjuk megtudni. Amikor tanúkihallgatáson voltam, kérdezték is, hogy mit láttam, mire én csak annyit mondtam, hogy többek közt rendőrruhába öltözött állatok lőtték esztelenül a tömeget könnygázgránátokkal és gumilövedékekkel. "Szóval rendőrök?" - kérdezett vissza a meghallgatást végző rendőr, mire én mondtam, hogy felőlem aztán beírhatja nyugodtan ezt is, de az ő érdekében fogalmaztam így. Símaszkban, azonosítószám nélkül voltak, lehet, hogy nem is rendőrök, én csak naivan azt gondoltam, hogy talán a rendőrség túlnyomó részének is gáz, amit műveltek azok, akik akkor szégyent hoztak a rendőri egyenruhára.
Egy kicsit azonban kanyarodjunk vissza. Sokan szokták mondani, hogy a TV-ostrom után a rendőrségen belül főként kétféle hangulat uralkodott: bosszút állni a sérülésekért és revansot venni a vereségért. Ha ez így is volt, a rendőri vezetés felelőssége, hogy a teljesen beazonosíthatatlan, ezáltal a következmények nélküli cselekedetekre feltüzelt, rémhírekkel dezinformált, sok esetben vidékről felhozott, több pihenés nélküli napon keresztül bevetett alakulatok elvesztették a kontrollt. Meg persze az emberi gyarlóságé, mert lehetett volna a levegőbe is lőni a gránátokat, nem kellett volna szemmagasságban, és lehetett volna a kocsiban hagyni a viperát, valamint a gumilövedékes puskát csak végszükség esetén elővenni, és akkor is csak lábra célozni. Nem kellett volna földön fekvő emberbe belerúgni, kapualjban és rádió udvarán összeverni embereket, és még sorolhatnám. Lehetett volna, és többen meg is tették - jelentős részük le is szerelt aztán, ha tudott.
Nekem a székház ostroma utáni napon vegyes érzéseim voltak. Egyrészt volt bennem egy öröm, hogy győztünk. Aztán volt bennem egy kis csalódottság is, hogy a győzelem csak ideig-óráig tartott. Éreztem félelmet is, és nem tudtam, hogy melyik nap jönnek értem. Végül pedig bizakodtam, hogy az '56-os szabadságharcunk ötvenedik, jubileumi évfordulója felé közeledve biztosan történnie kell valami nagy dolognak. Megtettük az első lépést, most aztán jöhet a változás, most akkor csináljuk végig, döntsük meg a kormányt, és zárjuk le azt a rendszerváltást, amiről én annyit tudtam, mint a mostani tizenkét évesek arról, amiről most beszélek. Szóval nem sokat, de azt igen, hogy azt most már le kellene zárni, és az mégis csak felháborító, hogy egy ilyen miniszterelnöke legyen ennek a gyönyörű országnak. Aki hazudik reggel, éjjel, meg este.
Csalódás volt, hogy másnap sem gyűlt oda a fél ország a Kossuth térre, és nem sokkal voltunk többen, mint korábban. Aztán elkezdődött az, amit soha nem fogok tudni megbocsájtani. Hogy a Kossuth teret sikerült valami - a stílszerűség kedvéért - elqrt hordószónokos piknikké formálni. Sokan voltunk, akik valóban rengeteget dolgoztunk azért, hogy felépítsünk valami szervezettséget, de azt nem sikerült úgy megoldani, ahogy szerettük volna, és nem is volt mindig a legjobb kezekben az irányítás, így aztán én soha nem láttam még egy rakáson annyi sült bolondot, mint aki ott megfordult. És ez csak annak fényében volt szomorú, hogy egyébként sokkal-sokkal többen voltak azok, akik aztán az ott és onnantól kezdődő időszakban megszerzett és megerősített kapcsolataik révén rengeteg mindent megteremtettek az úgynevezett nemzeti oldalon.
És utóbbiaknak volt köszönhető, hogy az addig még csak főként elszigetelt, hangerő nélküli vagy a kettős-állampolgárságért zajló népszavazás kudarca miatt szárnyaszegett nemzeti radikalizmus egyrészt országos, másrészt európai ismertségre tett szert, intézményei, rendezvényei születtek és íveltek fel, és néhány év alatt egy teljes szubkultúra épült ki többek közt saját ruhamárkákkal, zenekarokkal, honlapokkal, fesztiválokkal, közismert - fogalmazzunk most így az egyszerűség kedvéért - celebekkel és persze politikusokkal. És ez az őszi időszakban megcombosodott tábor aztán odáig ívelt, hogy földbe döngölte a balliberális oldalt, és hozzásegítette a Fideszt a 2/3-hoz, a Jobbikot meg egy tizenhétszeres növekedéshez, a parlamenti jelenléthez.
Az azonban tény, hogy mint említettem a korábbi írásomban, az elsők között voltam az őszödi beszéd kirobbanása után a téren, és még a hangosítást is mi vittük, mégis néhány hét alatt alábbhagyott a Kossuth téri lelkesedés. Meg aztán ment is bőven a lejáratás a médiában, így még ami nem volt igaz, azt is elmondták a Kossuth tériekről. A lényeg azonban, hogy addigra már beindultak a pozitív folyamatok is, a kapcsolatok épültek, tervek születtek és zajlottak az akciók, hol kicsiben, hol nagyban. És persze készültünk október 23-ra. Rendőri vegzálások ide vagy oda.
Arra már nem emlékszem pontosan, hogy honnan indultunk, de arra igen, hogy a Deák felől a Bajcsyn haladtunk az Alkotmány utcáig, mert meg volt beszélve egy rendezvény a Parlament előtt. Az Alkotmány utca elején egy magas, de vékony kordon volt, nem az a masszívabb fajta, és hát nem is sokáig maradt állva. A tömeg lelkesen, énekelve, az '56-os pesti srácok hangulatában haladt az Országház felé. Itt azonban rendőrsorfal állta az utunkat. Nem tudom mennyi idő volt, de az biztos, hogy sok esélyt nem adtak, pillanatok alatt megindult a roham felénk, lőtték a könnygázt. Ha eddig forradalmi hangulat volt, akkor az most a tetőfokra hágott. A Bajcsy gyakorlatilag teljes hosszában egy csatatérré változott, amelyen egy harcoló fél volt, több vízágyúval, valamint egy ellenálló fél, több ezer lélekkel. A környező utcák egy része is le volt zárva, sok menekülőút nem volt, a Nyugati tér felé szinte lehetetlen volt eljutni, így persze mindenki a Deák tér és az Astoria vonala felé szorult vissza, ahol amúgy is több tízezer ember volt a nagyszerű idő, a forradalmi hangulat, a megemlékezés vágya és a Fidesz rendezvénye miatt.
Én még ilyet soha nem láttam előtte. Folyamatosan lőtték a könnygázgránátokat, egyáltalán nem nézve azt, hogy milyen távolról, milyen ívben és kit találhat el. Nők, gyermekek, idősek és sérült, rémült emberek szívták az orrfacsaró és könnyfakasztó gázt, és próbáltak menekülni. A legtöbben pedig azt mondtuk magunkban, hogy ebből elég volt, ezt pont október 23-án, Budapest utcáin nem lehet megtenni. Akkor én még nem tudtam, hogy gumilövedékkel is lőnek, igaz, nekem a lovasrohamban is csak néhány nappal később volt részem, aznap az Astorián én már nem láthattam. Ott, ahol nem sokkal azelőtt még Orbán Viktor mondott beszédet azon a színpadon, amelyre többen is szerettek volna feljutni, hogy elmondják, mi zajlik néhány száz méterre onnan, de a beszari fideszes szervezők ezt nem engedték. Méltók voltak főnökükhöz, aki páncélozott autójában hagyta hátra azokat, akik néhány évvel később legalább két ciklusra szóló kormányfői pozícióba juttatták őt. Csak taktikusan ki kellett várnia az idejét.
A Városháza Parkban '56-os kiállítás volt, amelynek jegyében az akkori szlogen, "A szabadság fővárosa" volt kirakva óriási betűkből. Láttam, ahogy néhányan vinni kezdik a betűket a rendőrsorfal felé, hogy aztán ott újraalkotva mutassák meg ország-világnak, hogy miről is szól ez a nap. Szabadság - ez a kép belém égett, és azt hiszem még sokakba. Szimbolikus volt, az agressziót nem állította meg, de ez a szabadságharc ezért volt sokkal, de sokkal több, mint amit aztán később a médiában kukagyújtogatásnak, meg esztelen rombolásnak akartak bemutatni. Értelmetlen rombolások Nyugat-Európa lázadásai során vannak, itt viszont voltam úgy nem egyszer budapesti mellékutcák harci forgatagában, hogy repült minden, ami mozgott, futott hol egyik oldal, hol másik oldal, de egyetlen parkoló autónak, egyetlen kirakatnak sem esett baja.
Szóval szimbolikus volt, legalább annyira, mint amikor nagyjából a T-34-es elindulása környékén barikádot építettünk néhányan a Deák téri evangélikus templom sarkában. Utcakövekből főként. Igazság szerint semmi értelme nem volt, mert hosszúnak tűnő és fárasztó munka árán is nagyjából egy fél embernyit sikerült csinálni egy alig pár méteres szakaszon. Ráadásul teljesen indokolatlan helyen, hiszen a barikád mellett nagyjából egy metrófeljáró, majd egy járda, három sávnyi autóút, egy hatalmas kereszteződés (amelybe mellesleg két sínpár is befut), majd újabb három sávnyi autóút, végül egy újabb széles járda volt. Tehát néhány hetet eltölthettünk volna az utcai Tetris-szel, mire értékelhetőt alkothattunk volna. Aztán persze jött volna egy hókotró, mint később az Erzsébet hídnál, és annyi is lett volna egy élet munkája. Munkánk inkább lelkesítő volt, mintsem hatékony, de egy vadászpuskás sunyi dög így is azt érezte, hogy ennek azonnal véget kell vetni. Egy hatalmas ütést éreztem a homlokomon, és elterültem.
Csak arra tudtam gondolni, hogy semmire sem tudok gondolni, csak egyszerűen nem értem, hogy mi történik. Odakaptam a fejemhez, és éreztem, ahogy ömlik a vér a kezemen, folyik a ruhámon, le a földre. Azonnal fel akartam állni, de nem igazán sikerült, néhány ismerős és ismeretlen kellett ahhoz, hogy felkapjanak. Nem tudtam, hogy betört-e a fejem, itt fogok-e elvérezni, vagy egyáltalán mi történt. Amikor rájöttem, hogy még élek, mert megmondom őszintén, a legrosszabb is átfutott a fejemen, akkor arra gondoltam, hogy nagy a baj. Könnygázgránátnak hittem ekkor még, később a kórházban is ezt mondtam, majd ott világosítottak fel, hogy ez bizony nem az volt.
Valakinél volt egy zászló, azzal csavarták be a fejemet, hogy valamennyire elálljon a vérzés, majd két oldalról megragadtak, és elkezdtek vinni a rendőrsorfal felé. Igen, ez így furcsán hangzik, de én magam is azt gondoltam, hogy ahogyan mi sem akartuk senkinek a halálát közülük, úgy ők sem hagynának senkit elvérezni ott helyben. Biztosan így is van, és nekem csak egyszerűen nem volt szerencsém, de amikor felnéztem, akkor nem segítő kezet láttam, hanem egy féltérdre ereszkedő rendőrruhás alakot, aki vállon lövi az egyik oldalamon lévő srácot. Így hát irányt váltottunk, immáron kevesebb, de annál hangosabban segítségért kiabáló segítőimmel, akik ha jól emlékszem, akkor a metróaluljárón keresztül egy mellékutcába vittek. Itt leültettek, majd még egy üveg kólát is kaptam, hogy azt most meg kell innom, amíg meg nem jön a mentő. Már nem szédültem, de rettentően tompa volt minden, és úgy éreztem, hogy a fejem nem is az enyém, olyan volt, mint egy idegen testrész, valami, amit legszívesebben ellöknék magamtól, aztán hagyjon ez a fájdalom engem békén.
Örökkévalóságnak tűnt, míg jött a mentő, de mázlim volt. Arra járt ugyanis egy szolgálaton kívüli orvos, aki egy autós elsősegélydobozból gyorskötést csinált a fejemen. Közben a mentősök káromkodtak a telefonban, hogy már rég bejutottak volna, de a rendőrsorfalon nem engedik át őket. Aztán valahogy csak megérkeztek, szirénáztak, engem pedig beültettek. Az első kérdésem az volt, hogy meg kell-e adnom az adataimat. Sokan nem szerettük volna annak idején, hogy egy koncepciós perben a vádlottak padján találjuk magunkat. Azt felelték, hogy nekik nem kell, és a kórházban sem fogja senki elkérni, mert súlyos sérülés esetén akkor is ellátnának, ha még csak irataim se lennének, és magyarul se beszélnék. Szóval viszonylagos nyugalommal vártam, hogy kijussunk a városból, hogy aztán a Péterffy Sándor utcai balesetin leordítsa a fejemet egy félnótás.
A hölgy az ablak mögött egyáltalán nem volt empatikus. Láthatta, hogy a bőrkabátom csupa vér, és az arcomra is száradt belőle bőven, alig állok a lábamon, és a sorban is előrevesznek, előrébb, mint azokat, akik kezükön, lábukon vagy éppen hátukon hordják a durvábbnál durvább, frissen szerzett sérülésüket. Ennek ellenére neki az adataim kellenek. Kimerült, ideges és a kórházi légkör, a rám váró orvosi beavatkozás miatt feszült voltam, így reflexből hozzávágtam a személyimet, miután tizedjére sem értette meg, hogy most tényleg nem ez volna a legfontosabb. Ez a kórház az elsők között volt egyébként, amelyik kiadta a rendőrségnek a sérültek adatait, így lettem én is nem sokkal később tanú, és kis híján gyanúsított. Talán az volt a heves reakcióm fő kiváltója, amikor azt kezdte el mondogatni, hogy minek mentem ki az utcára, maradtam volna inkább otthon, és akkor nem lennék most ilyen helyzetben.
Egy ágyra fektettek, megmarkoltam a szélét, és telenyomták a seb körüli részt érzéstelenítővel. Azt mondták, hogy nagyon csúnya nyílt seb, a széle megtépázott, úgyhogy vagdosni is kell. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy ők mit látnak, én csak egy pillanatra néztem meg a tükörben a nyílt sebet, és a mai napig úgy él a fejemben a kép, mint valami zombis film egyik jelenete. Az orvosok amúgy rendesek voltak, beszélgettek velem, míg megpróbáltak rendbe hozni, bár később többen mondták, hogy talán lehetett volna szebben is. Igaz, nem csodálom, hogy siettek, futószalagon hozták a súlyos sérülteket.
Két centi - ezt mondták, vagy talán másfél. Ennyin múlt, hogy nem vakultam meg az egyik szememre. Ekkor csendben hálát adtam.
Összehúzták, majd néhány öltéssel összevarrták a sebet. Úgyhogy én a nap másik feléről lemaradtam. A hírekből tudtam meg, hogy mi történt utána. Tankos Gyuri bácsi akcióját is ott láttam. Pár hét kellett, míg újra kimentem az utcákra, de kimentem. Szóltak sokan, többek közt az akkori sulimból is, hogy láttak a TV2-n (valamit nyilatkoztam a kórházból, de az már nem rémlik, hogy mit), és mondták, hogy semmi gond, ne aggódjak a hiányzások miatt, akkor megyek, ha jobban vagyok. Szegény édesanyám volt az aztán, aki néha még, ha ismétlést is látott a tévében valamilyen utcai megmozdulásról, akkor is hívott, hogy ugye nem megyek ki. Én meg mondtam, hogy "anya, tudod, ha úgy érzem, hogy ott a helyem, megyek". Nem lettem volna abban az időben az édesanyám.
Tíz év telt el, a sebhely még mindig látszik a homlokomon. Sokszor már nem is részletezem, ha kérdeznek róla. Viszont én október 23-án, bocsássák meg nekem az '56-os hősök, az emlékükre gyújtott gyertyák, elhelyezett koszorúk és ünnepségek közben sűrűn gondolok arra, hogy ötven évvel a küzdelmük után, az ő példáikon felnőve, egy hazug, mérhetetlenül káros hatalom ellen mi is felléptünk. Sokkal kisebb mértékben, jóval másabb körülmények között, de egy pillanatra sejtésünk volt arról, hogy milyen is lehet egy igazi szabadságharc. A szeptemberi TV-ostrom esőcseppjeiben belekóstoltunk az ízébe, az októberi harcok forró levegőjében beleszagoltunk az illatába. Nem volt olyan nagy, és hála Istennek, nem volt olyan véres, de a miénk volt. Ezt nem veheti el egyetlen megmaradt XX. századi politikai erő sem. A századfordulós generáció szabadságharca volt ez.
Azt nem tudom, hogy vár-e még ránk hasonló, vagy nagyobb is akár, de így vagy úgy, hosszan vagy röviden, de ezt bele kell foglalnunk a történelemkönyvekbe.