(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Hiszek abban, hogy létezik a nemzet mint önálló entitás. A tudomány ebben a kérdésben nem siet segítségemre, és nem is siethet. Akkor a legbölcsebb, ha a tudomány elnémul az életünk azon területeire érve, ahol csak a szív sejtései tudnak már tájékozódni. A történettudománynak ugyanakkor természetesen van véleménye a nemzetről, vannak elképzelései és feltételezései. Ezek azonban megvallottan csak hipotézisek. Vannak iskolák, akik így és úgy definiálják azt, próbálják elhelyezni fogalmaink könyvtárának egyik polcára. Némelyek alig találják még az irányt is, mások közelebb kerülnek az igazsághoz, de mint minden sors- vagy metafizikai kérdésünket illetően, csak a homályban tapogatóznak.
Mikor megjelent a nemzet modern fogalma, onnantól rögtön egyértelműnek kezelték, hogy az olyan, mintha mindig is lett volna. Mint egy személy, amely egyszer ugyan megszületik, de létét az Örökkévaló réges-rég elgondolta. A kritikai gondolkodás térnyerésével azonban természetesen ezt is megkérdőjelezték. Legélesebb ellenzői a modern kor gyökértelen találmányának tartották, a vallás helyébe lépő új ópiumnak, amely eltereli a figyelmet a társadalom alsóbb rétegeinek szükségeiről, a társadalmi igazságtalanságokról, és mellette tökéletes mobilizáló eszköz is egyben. Az inga azonban innen is visszalengett, és megszületett a nemzet kutatásában a köztes iskola.
Az úgynevezett etnoszimbolista megközelítés szerint a ma ismert nemzetfogalom a modern kor szülötte, annak azonban vannak előzményei, amelyekbe a modern nemzetek mintegy beletestesültek. Ez engem arra emlékeztet, ahogy mi, emberek megszületünk. Pár sejt az anyaméhben egyszerre személlyé válik. Titok és misztérium, mikor válik a magzat személlyé. Az egyház szigorú modern kori tanítása szerint rögtön fogantatástól. Ezt nem tudjuk, azt viszont igen, hogy egyszer személy lesz a húsból. Ugyanígy lesz egyszerre nemzet a népből. Vagy ahogy József Attila a Hazámban ezt megfogalmazta: „Ezer esztendő távolából, hátán kis batyuval, kilábol a népségből a nép fia”.
Izgalmas akár az emberi személy, akár a nemzet jelenségénél, hogy mindkettőt meg lehet magyarázni, rövidre lehet zárni misztikum nélkül is. Sok igazsága van ugyanis a tudománynak ezekben a demisztifikáló elemzéseiben, mert sok van bennünk, ami automatizmus, ami tudatlan, ami valójában mást rejt, mint amely jelentést elvileg szánnánk neki. Kihasználja a nemzetet a propaganda, belekapaszkodik sértett egónk, belemenekülünk sokszor a valóság elől. A nemzettel szembeni visszaélések azonban nem jelentik azt, hogy maga a nemzet ne létezne. A sok-sok háborúság és visszás, hőzöngésnek tűnő nemzeti melldöngetés mellett, felcsillan olykor a rárakódott por alól valódi arca is. Sportsikereket követő önfeledt és összekapaszkodó ünneplésekkor, mint volt a 2016-os Eb osztrák-magyarja után. A büszkeségben, ahogy tőlünk független, nemzeti hovatartozásunk miatt mégis minket is érintő teljesítményeknek adózunk, mint Karikó Kataliné vagy Valter Attiláé.
A trianoni döntés okozta sokk a leginkább szemléletes példa arra, hogy a nemzet több az egyének összességénél. Bár sokan közvetlenül érintettek voltak akkoriban, messze nem az egész magyar társadalom, különösen azóta nem. Hiába vált a trianoni döntés után politikai identitásképző elemmé és propagandává az irredentizmus, vagy válik ma annak romantikája, az messze több, mint a hatalomgyakorlás gyúlékony eszköze. A máramarosi bércek után az ukrán határ mellől ma is úgy sóvárgok, mintha nevemből vagy a szívemből haraptak volna ki egy jókora darabot. Mi, a magyar nemzet azonban nem hegyek, nem tájak, nem négyzetkilométerek vagyunk.
A nemzet pozitív megfogalmazásában a már idézett József Attila alkotta a legszebbet: „a nemzet közös ihlet”. Ebben a költő ráérzett arra, hogy a fogalomelemzés nem áll messze a nemzet lényegétől, mert az szavak, megfogalmazott gondolatok és szavakba öntött érzésekben születik meg. Szavak nélkül ugyanúgy nincs nemzet se, ahogy az emberi személy kifejlődéséhez is szükséges a beszéd képessége. Gyönyörűen ragadta meg Hölderlin az emberi szellem természetét, hogy „költőien lakozik az ember a földön”.
Sokszor átokként éljük meg, mégis egy drága kincs a miénk, hogy nyelvünk egyedi és páratlan, megkülönböztet minket minden más nemzettől. Sőt! A rokon nyelvek is csak nagyon messze állnak tőlünk. Ebben az esetben a magyar nyelv különös biztonság, mentsvár, otthon. Néha talán túlzott erődítménnyé válhat, elválasztva másoktól, de lehet egy puha takaró, kecsesen villanó vért, alkotókká avató toll a kezünkben. A magyar nyelv mi vagyunk, és minden csoda, amely magyar nyelven született, mi vagyunk. Az identitásunk ez, nem pusztán birtokoljuk azt. Mi adtuk mindazt a világnak, minden imát, álmot, verset, szólamot, átkot, gondolatot, amelyet ezen a furcsán egyedi nyelven fogalmaztunk meg.
Ezt kell megtanulnunk. Jobban összeköt bennünket a nyelv, mint a faj, a vér vagy akár a mindenkori nagyhatalmak által satírozott határok. Ez az igazi otthonunk, nem a rög, nem az utcák és a bőséggel termő fekete föld. A nyelvben nincsenek határok sem. A nyelvnek szabályai vannak, de határtalan. Ahogy határtalan az emberi szellem is, amely ezt a nyelvet használja, folyton újjá alkotja, és amelyen keresztül a világba lép.
És még egy fontos tulajdonsága van az emberi nyelveknek, és benne a magyar nyelvnek is. Nemcsak összeköt, nemcsak határtalan, hanem a nyelv halhatatlan is. Amíg szólnak magyar szavak, addig él a magyar nemzet.