Trianonról több, mint egy évszázad távlatából is nehéz írni, mivel egy olyan eseményről és következményeiről beszélünk, amely mind a mai napig befolyásolja életünket és kihat a régiónkra is. Évről-évre felmerül a kérdés: van-e értelme ezzel a kérdéssel foglalkozni? Egyértelmű válasz, hogy igen. A kérdés inkább az, hogy vajon mi kései utódok 101 évvel a magyarság egyik nagy tragédiája után hogyan viszonyuljunk mindehhez, hogyan haladjuk meg ezt a tragikus napot? Trianont nem elfelejteni, hanem meghaladni kell. Ezt pedig csak összefogással és közös kiállással tudjuk megvalósítani!
(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Nemzeti összefogás
Az összefogás nagy időszakaink egyik alappillére volt. Sokat hallunk erről a szóról manapság is, akárcsak a szabadságról, ami szintén összeforrt a magyar nemzettel. De vajon fel tudunk-e nőni azokhoz a politikai szereplőkhöz, akik identitástól, eszmétől függetlenül 1920 után gyakorlatilag végig támogatták azt a harcot, hogy egy igazságtalan diktátumot megváltoztasson a csonka Magyarország. A politikai táborok és a társadalmi támogatottság nélkül a revíziós sikerek nem jöhettek volna létre, még ha ennek oltárán voltak baljóslatú történések, majd a visszatért területek végső soron elvesztek és egy újabb diktátummal hosszú időre eldöntötték a Kárpát-medence sorsának alakulását.
Ma az összefogás sok esetben szavak szintjén marad, a gyakorlatban ehhez többet kell tenni. A Csonkaország és a határon túlra szakadt magyarság között a közeledés helyett a távolodás figyelhető meg, köszönhetően a múlt komoly hibáinak, sőt bűneinek, valamint jelenünk igencsak mérgező és megosztó politikájának. Egyik oldalon az etnikai jelleg megkérdőjelezése, szerzett jogok esetleges eltörlése, a lemondás, a másik oldalon az elzárkózás, a hibáztatás, vagy a legegyszerűbb menekülő út a „hazaárulózás”, ami elsősorban a félelemből, a sérelmekből fakad. Pedig egyik út se járható. Mert egyik se megoldás azokra a jelenkori problémákra, melyekkel szembe kell néznünk közösen. Össze kell fognunk, különben elveszünk, de ehhez pokoli nehéz, gyakorlati munka szükséges.
Nemzeti egységen alapuló külpolitika
Trianon itt van velünk, elég csak megnézni a szomszédos utódállamok és területükön élő magyarsághoz való hozzáállását és politikáját: hullámokban magyarellenes jogsértéseket, fellépéseket, provokációkat követnek el évtizedek óta. A nagyvilág ezekről nem értesül, vagy nem akar értesülni. De vajon ez csak az ő hibájuk? Szerintem nem. Az elmúlt 32 év „áldásos” külpolitikája és diplomáciája vezetett ide. A 11 éve hatalmon levő kormányzatnak minden rendelkezésre állt ahhoz, hogy erőteljesen, a magyarság mellett kiállva képviselje az összmagyar érdekeket. Ehelyett mit látunk: álszabadságharcok sorát, asztalcsapkodást, melyek jórészt a kormány saját érdekeit védik és nem a nemzetét. Ne is csodálkozzunk, hogy a korábbi „merjünk kicsik lenni” külpolitika helyett a „merjünk magunk érdekében hangosak lenni” diplomácia se ad védelmet a Kárpát-medence magyarságának számára. A diktátumra adott korabeli válaszokhoz hasonlóan megfelelő nemzetközi szövetségeseket kell magunk mellé állítani, kemény, de igazságos külpolitikát kell felépíteni, ami felhívja a figyelmet akár az ukrán magyarellenes fellépések százaira, a román belpolitika magyarokra hátrányos rendelkezéseire és adminisztratív gáncsoskodó magatartására, de említhetnénk a szlovák állam igencsak kettős játékát is. Közös nemzeti minimumok nélkül nem lehet sikeres külpolitika. Szomorú volt azt is látni, hogy amíg az utódállamok a pandémia ellenére is, sokkalta hatékonyabban, látványosabban, büszkeséggel telve ünnepelték meg a tavalyi év során Trianon „eredményeit” (persze ünnepelni könnyebb), addig a magyar állam egy gyásznapról, sőt gyászévről egyszerűen nem tudott méltó módon megemlékezni, ezt nem tudta nemzetközivé tenni.
Mindenkire figyeljünk oda!
Nem megkérdőjelezve a székelyek fontosságát, hiszen az egyedüli egységes tömb, ami lényegében megtartotta szokásait, hagyományait és számottevően a létszáma se csökkent, valamint több olyan kezdeményezést is végig vittek, de jóval több figyelmet kell fordítanunk a többi határon túli magyar harcaira, mindennapi életére. Erdély nemcsak Székelyföldből áll, hanem többek között Bihar, Érmellék, Szatmár vidéke, Torockó is fontos terület számunkra, amely vidékeken a magyar közösségek próbálják őrizni magyar identitásukat, bár számuk fokozatosan csökken, és a románok többségbe kerültek az évtizedek során. Mondjuk ki: a szórványmagyarság jövője kétségbeejtő.
A felvidéki magyarok és Délvidék magyarjai is jóval több figyelmet érdemelnek, a számuk sajnos ijesztő módon csökkent az elmúlt évtizedekben, magyar identitásuk összeségében egyre inkább sorvad, míg az elmúlt években a legtöbb jogsértést elszenvedő kárpátaljai magyarság van talán jelenleg a legnehezebb helyzetben, akiknek emellett a szegénységgel is szembesülniük kell.
Az úgynevezett „demográfiai tél”, ha a határon túli magyarok számát nézzük, viharos: 1920 óta a számuk a felére csökkent. Sajnos messze vagyunk attól a kijelentéstől, hogy „15 millió magyar van” a világon. Trianon hitem szerint nem örök, de a magyarok száma véges. Szabó Dezsőnek szavaival élve „minden magyar felelős minden magyarért.” Tennünk kell ellene, hogy ne fogyjunk el történelmi hazánkban. Az anyaországnak ebben hatalmas felelőssége van, azonban jól látszik, hogy mostani kormányunk is elsősorban a potentátoknak juttatja a források zömét és nem a „köznek”. Oligarchákat emel fel és nem a határon túli magyarokat és a trendet ezzel nem lehet megfordítani, mégha a sok támogatás között vannak érdemi segítségek is.
Trianont le fogjuk dönteni!
Mi emberek tehetünk saját jövőnkért: a megosztottság helyett válasszuk az összefogást, az árkok mélyítése helyett az egységet kell szolgálnunk. Nem maximumot, hanem nemzeti minimumot kell megalkotnunk. Csak együtt tudunk erősödni, függetlenül attól, hogy mit gondolunk egyébként a világról.
A határon túli testvérekről nem szabad lemondanunk, ahogy arról se, hogy Trianont le fogjuk dönteni. Semmi mást nem kell tennünk, minthogy kövessük elődeinket, akik ha kellett összefogtak. Együtt erősek voltak, együtt bármire képesek voltak. Tegyünk mi is így. A jólétet és a szabadságot minden magyar megérdemli a Kárpát-medencében. Túlélésünknek ez a záloga! Ez Trianon 101 éves évfordulójának részemről megfogalmazott üzenete és gondolata.
A szerző történész, a Jobbik Ifjúsági Tagozat tagja