A számtalan stílust és imázst kipróbáló zenész a hetvenes évek közepén nem csak a fekete zene, a soul és a funky felé nyitott - de a szélsőjobboldal felé is. Közös számot vett fel John Lenonnal - ám míg a Beatles hippi-legendája világbékéről és a nemzetek eltűnéséről ábrándozott,
Bowie hitet tett a fasizmus mellett.
A Station to station album 1976-os turnéja igen botrányosra sikeredett. A színpadon előszeretettel bújt náci egyenruhához hasonló jelmezekbe, és ekkor nyilatkozott először a témában, Stockholmban, ahol egy lapnak nyilatkozva leszögezte:
"Nagy Britanniának jót tenne egy fasiszta vezető. Végül is, a fasizmus az igazi nemzeti érzés. Őszintén hiszek a fasizmusban. Az emberek sokkal magasabb szinten teljesítenek, ha katonai vezetés alatt állnak. Kellene egy szélsőjobboldali mozgalom, ami mindent elsöpör az útjából és alaposan rendet tesz."
Pár hónappal később a Playboyban még rátett egy lapáttal, amikor Hitler iránti csodálatáról beszélt, a férfimagazin riporterének őszinte megrökönyödésére.
- A rocksztárok fasiszták. Hitler az egyik első rocksztár volt.
- Ezt komolyan mondod?- Gondolj bele! Nézd meg a filmjeit! majdnem olyan jól mozog, mint Mick Jagger! Nem politikus volt, hanem művész. Arra használta a politikát, hogy ő irányítsa a show-t. Soha nem lesz még egy ilyen! (...) Az emberek azt mondják, szabadságot akarnak, de, amikor volt választási lehetőségük, Hitlert választották. (...) A srácok odavoltak érte - a lányok felizgultak és leizzadtak, a fiúk követni akarták. Tisztára, mint egy rock'roll koncerten!"
És, ha ez nem lett volna elég, megvádolták azzal is, hogy a londoni Victoria pályaudvaron összegyűlt rajongóit karlendítéssel köszöntötte.
Bowie váltig állította, hogy valójában csak integetett, és a felvételek alapján (no, meg a bulvársajtó szenzációhajhász jellegét ismerve) is ez tűnik sokkal valószínűbbnek. Az viszont aligha volt teljesen véletlen, hogy a tömeg hódolatát egy Mercedes kabrióban fogadta - épp, mint ama bizonyos első rocksztár pár évtizeddel korábban.
A magyarázat nem hatotta meg a brit antifasisztákat és balosokat, akik valóságos boszorkányüldözésbe kezdtek ellene. A zenészek szakszervezete kizárta soraiból, sőt tagjaiknak is megtiltották, hogy Bowie-val együtt fellépve "részt vegyenek a fasizmus népszerűsítésében".
Ellentmondás ellentmondás hátán
A művész a hetvenes évek végétől már inkább azt hangsúlyozta, hogy nem érdekli a politika, és határozottan cáfolta, hogy nemzetiszocialista nézeteket vallana. Azt azonban később sem tagadta, hogy a harmincas évek szélsőjobboldali rendezvényei és egyenruhái lenyűgözték, egy időben lelkes gyűjtője is volt a korszak relikviáinak. Emiatt egy alkalommal bajba is került, amikor a lengyel-szovjet határon feltartóztatták "fasiszta szimbólumok" birtoklása miatt.
A hetvenes években adott, komoly viharokat kavart kijelentéseit sokan azzal igyekeznek magyarázni - vagy inkább mentegetni - hogy a zenész akkoriban súlyos alkohol-és drogproblémákkal küzdött, így akkori szavait nem kell komolyan venni. Ez a bárgyú bagatellizálás jó eséllyel ugyanakkora tévedés, mint egyszerűen lenácizni.
A hetvenes években adott, komoly viharokat kavart kijelentéseit sokan azzal igyekeznek magyarázni - vagy inkább mentegetni - hogy a zenész akkoriban súlyos alkohol-és drogproblémákkal küzdött, így akkori szavait nem kell komolyan venni. Ez a bárgyú bagatellizálás jó eséllyel ugyanakkora tévedés, mint egyszerűen lenácizni.
Semmi okunk nincs kételkdni abban, hogy a művész (legalábbis egy ideig) valóban így gondolkodott. De ennél sokkal összetettebb figura volt. Bowie számos színes bőrű és zsidó származású zenésszel játszott együtt, nagy hatással volt rá az amerikai fekete zene. Ugyanabban a Playboynak adott interjúban vallott
Hitler iránti csodálatáról és biszexuális vonzalmairól is
- hogy aztán néhány esztendővel később mindkettőt visszavonja.
Ezek nélkül a paradoxonok nélkül megérteni is aligha lehet a minden határt folyton feszegető, semmilyen érzékenységet, vagy tabut nem tisztelő, élete végéig önmagát és az igazságot kereső művészt. Az ellentmondások nem hibákat, vagy botlásokat jelentettek Bowie életművében - ez maga volt Bowie.
Ezek nélkül a paradoxonok nélkül megérteni is aligha lehet a minden határt folyton feszegető, semmilyen érzékenységet, vagy tabut nem tisztelő, élete végéig önmagát és az igazságot kereső művészt. Az ellentmondások nem hibákat, vagy botlásokat jelentettek Bowie életművében - ez maga volt Bowie.