Más ember lesz ugyanis. Megváltozik. Bőre átitatódik az utazás illatával, hangulata kedélyébe, jellege lelki világába épül. A megszokott régmúlt és a mozgalmas közelmúlt viaskodnak néhány napig egymással. És általában a régmúlt győz. Öreg hibánk ez. A hétköznapiság bilincse, amelyet az újdonság csillogása feledtet ideig-óráig, de csakhamar újra foglyai leszünk megszokásunkból épített börtönünknek. Akkor végtére is miért utazunk? Hová utazunk egyáltalán, ha semmi igazán maradandó lenyomat nem marad bennünk utána? Hamvas Béla azt írja, az ember – paradox módon – utazás közben magát ismeri meg.
Hazajövünk, és ugyanaz az íróasztal, ugyanaz a heverő és ugyanaz a könyvespolc fogad. Valami módon erőfeszítést kell tennünk, hogy ez az egész utazás-dolog több legyen, jobb legyen. Könnyen belesüppedünk a tanulságtalan hétköznapok szürke, ideák nélküli, álmosító mocsarába. Szinte érezzük, ahogy először otthonunkba lépünk, lábunk belesüllyed a parketta elfolyósodó lápjába, talpunk hozzáragad a megszokottságához, s mozdulni is alig bírunk. Kipakolni? Ó, nem! Még élnénk egy kicsit amott, még szárnyalnánk az emlékeink hófehér pegazusain. De 1-2 nap múltán kiderül, hogy csak lovak voltak, szárnyak nélkül, akik a mocsár bűzétől fújtatva – volt-nincs – el is vágtattak, mintha soha nem is lettek volna.
Ahhoz, hogy valóban pegazusokra tegyünk szert az utazásaink során, egészen más viszonylatot kell felvennünk velük szemben. Először is tudni kell, hogy ezek mind nem lesznek, amikor hazamegyünk. Mondhatjuk így: ezek mind már most elmúltak. Ha ezt az attitűdöt alkalmazzuk utazásunk közben, nem érdektelenek, hanem éppen hogy inkább nyitottak és igazán szabadok, befogadóak leszünk az igazán maradandó élményekkel szemben. Nem ragaszkodón, csak könnyedén és közben tisztán látva, természetes egyszerűséggel válogatunk lényeges és lényegtelen között. Másodszor utazás közben szemlélődésünk középpontjába olyan témát érdemes választanunk, ami valóban érdekes a számunkra, hiszen ami éppen foglalkoztat bennünket, az iránt leszünk a legfogékonyabbak. Harmadrészt pedig valamennyiben bízzuk a jó Istenre, vagy ha úgy tetszik, a sorsra is, mit tár elénk. Bízzuk magunkat az ottlétünkben feltáruló pillanatokra. Üljünk be kávéházakba, ne restelljünk egyetlen téren ücsörögni akár órákig. Nyugodjunk meg, többet látunk így, mint három múzeumot végigrohanva. Amit pedig kerüljünk, az az, hogy valahol megszokjunk lenni. Nem olyan értelemben, hogy ne szabadna kialakítanunk egy saját törzshelyet, vagy hogy ne mehetnénk ugyanazon helyekre vissza akár minden nap. Hanem mintegy ne szokjunk bele a helyzetekbe. Ne hagyjuk az átlagos hétköznapiságba süllyedni ottlétünk értékes pillanatait. Tulajdonképpen otthon sem kellene beleszoknunk az életünkbe. Hiszen minden nap egy új teremtés. Egy utazás. Mert „csak átutazók és jövevények vagyunk e földön”. Zarándokok. Vagy ahogy Seneca írja: „Ezért a nagy lélek, nemesebb természetének tudatában, arra fordít fáradságot, hogy abban az állapotban, melybe helyeztetett, tisztességgel és lelkiismeretesen állja meg a helyét, egyébként semmit sem tart a magáénak, amit maga körül lát; úgy használja, mintha kölcsönkapta volna, mint egy átutazó, sietve.” Az utazás pedig egyféleképp éppen erre való, hogy megtanítsa nekünk egy átélésbeli párhuzam keretében, hogyan legyünk „átutazók” otthon.
Isten elindított minket egy úton. Kisebb-nagyobb útvesztőkbe kerülünk. Általában inkább nagyobbakba, mint kisebbekbe. De haladni kell keresve az egyetlen helyes utat, és az igaz, de akadályokkal, hegyekkel és völgyekkel meg-megszakított út végén ott vár minket, földi zarándokokat igazi otthonunkban mérhetetlen szeretettel a mi Atyánk.
