Azért, hogy a magyar futballban egyáltalán elkezdődjön az a bizonyos éjjel, nyilván sokat köszönhetünk annak a Michel Platininak, aki olyan látványosan merült a plusz pénzek világában, hogy azt a már az erre épülő UEFA sem tudta tolerálni. Így fordulhatott elő, hogy a francia sportvezető nem volt ott a hazájában rendezett, általa megálmodott 24 csapatos labdarúgó Európa-bajnokságon.
Ha elfogadjuk, hogy egyáltalán elkezdődött, akkor tegyük is gyorsan hozzá, hogy mindenféleképpen véget ért az éjjel. Ám az ébredést nem sokan bánják. Sőt!
S nemcsak a futballklubokat irányító fideszes politikusok élvezik ezt a mozdulatlanságot, hanem azok a szakértők is, akik a nemzeti sportcsatornán - az egyperces propaganda előtt – ezt megkérdőjelezhetetlen fejlődésnek nevezik.
Hogy egyértelmű legyen: augusztus negyedikével véget ért a magyar csapatok számára, az új stadionokkal, az állami támogatásokkal együtt, a nemzetközi kupaidény. Irány vissza a Ferencváros által megnyert bajnokságba!
S hogy mennyire bele lehet szokni rövid idő alatt egy látszólag profi szakembernek is a magyar posványba, arra jó példa, a norvég Henning Berg nyilatkozata. A Videoton szakvezetője a tegnapi Midtjylland elleni kupabúcsút így értékelte:
„Ma mi voltunk a jobb csapat. (...) Nagyon jó mérkőzést játszottunk, a játékosok is büszkék lehetnek arra, amit ma mutattak."
Pedig nem!
Ennél csak a Böde Dániel helyzetértékelés borzasztóbb, és persze nyugtalanítóbb is - amennyiben persze azt reméljük, hogy előbb-utóbb lesz érdemi előrelépés a magyar fociban.
A Ferencváros csatára pénteken nyilatkozott a Nemzeti Sportnak. Az állam kirakatcsapata az albán ezüstérmes Partizanival szemben maradt alul, pedig szerinte az albán csapat
"a dobogón sem lenne a magyar bajnokságban",
sőt a tavalyi bosnyák ellenfélről is ugyanaz a véleménye.
Pedig mind a kettővel szemben elvérzett a Fradi.
Amikor felvetik a csatárnak a légióskodás lehetőségét azt válaszolja, hogy csak Izraelbe hívták, oda pedig nem menne. De amúgy is,
"Szeretek itt lenni, a körülmények nagyszerűek, mintha külföldön játszanék. (...) Ugródeszka már nem kell nekem. Hova ugráljak? Legfeljebb egy üres medencébe".
Ezzel a kinyilatkoztatással pedig visszatértünk a magyar valóságba, az eredménykényszer nélküli mindennapokba. Amely olyan, mintha már külföld lenne.