Az amerikai kormányzó egy londoni konferencián arról értekezett - meg nem nevezett európai vezetők beszélgetéseire alapozva -, hogy egyes nyugati államokban olyan muszlim közösségek szerveződtek, amelyek nem hajlandóak beilleszkedni a többségi társadalomba, fizikailag is elszigetelik magukat, és nem tartják tiszteletben a befogadó nemzetek kulturális, demokratikus értékeit.
Szerinte ezek a csupán a saríát, az iszlám vallásjogot elfogadó közösségek "tiltott zónákat" hoznak létre, ahova még a helyi rendőrség sem meri betenni a lábát; "ijesztő, hogy egy ország képes megtűrni, még ha csak nem hivatalosan is, ilyen tiltott zónákat saját területén" - idézi a globoport az amerikai kormányzót. Véleménye szerint "a tény az, hogy a radikális iszlámot követők nem hisznek a szabadságban és a tisztességben, és nem is hajlandók alkalmazkodni, bárhol is telepedjenek le".
Mondatai fölött muszáj elidőznünk.
Ha csupán úgy tekintünk Jindalra, mint egy átlagosan "tájékozott" jenkire, akkor is komoly ellenszenv kerít hatalmába.
Azzal senki sem vitatkozik, hogy (Nyugat-)Európában mára megkerülhetetlen tényező lett az iszlám világ, csak Franciaországban 6 millió muszlim él, és a kontinens népességének nyolc százalékát teszi ki ez a populáció.
Az is tény, hogy a radikális iszlám is egyre nagyobb hatást fejt ki, főleg a fiatalabb nemzedék körében, és a jelenlegi helyzet magában kódolja a kultúrák közötti véres konfliktust.
Ugyanakkor, és ez az írásunk lényege, nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy az Európában kialakult állapotokért az Egyesült Államokat különösen nagy felelősség terheli. Az iszlám radikalizálódását az afganisztáni és iraki invázió még tovább erősítette, és csak olaj volt a tűzre az Abu Ghraib-i és guantanamoi börtönökben alkalmazott "vallatási" technológia is. Nem mellesleg, a demokratikus értékeket (szabadság, tisztesség) most oly sokra tartó Jindal párttársa vezette akkoriban az adminisztrációt a Fehér Házban.
De nem csak konkrét háborúk formájában avatkozott be a közel-keleti folyamatokba Washington. Az "arab tavasz" is elsősorban a kőolaj- és földgáz termelő észak-afrikai országok destabilizálását szolgálta, csak most már fontos szemponttá vált Oroszország meggyengítése is. Hogy Jindal mennyire van hazájában a tűz közelében, arról nincs információnk, de azzal nyilván ő is tisztában van, hogy az Egyesült Államok üzleti érdekei nem összeegyeztethetők az unió céljaival, így ami gyengíti az EU-t, az természetszerűen erősíti az amerikaiakat.
A háborúkba és kilátástalan szegénységbe taszított Közel-Keletről pedig csak egy lehetséges kivezető utat találni; irány Európa! Ahhoz pedig nem kell szakértőnek lenni, hogy elfogadjuk, hogy ezek az emberek zsigeri ellenszenvvel viseltetnek a nyugati világ "értékeivel" szemben.
A jelenlegi helyzet akkor lenne még aggasztóbb, ha a Jindal/Bush-féle gondolatok újra visszaköltöznének az ovális irodába.