Székesfehérvár, Székesfehérvár. „Zenevonat” és „Déli pályaudvar” felirat cseréli egymást kék pixelek táncaként a vonat jelzőtábláján. Felszállunk, épp mint egy átlagos utazás. A szemben ülő fiú az okostelefonjának fülesét dörömbölteti (egyébként – furcsa – ez életével nagyonis elégedett ember lehet, hogy nem érezte, lemarad valami felemelőről, ugyanis ezzel a tevékenységével az egész út alatt nem hagyott fel), a szomszédos üléseken az iskoláról, a gyerekekről, Juliról, Pistiről és a tanárnőről van szó. Épp csak egy kis furcsaság, semmi több: néhány fiatal áll egy kupacban, mintha valami titkos csíny készülődne, de mégis higgadt élénkséggel támasztják a kapaszkodókat.
Elindul a vonat, lassan fény derül az összeesküvésre, előkerülnek a fekete tokokból a hangszerek. Rövid behangolás, majd belekezdenek a szívmelengető székibe, kalotaszegibe, mezőségibe. „Hát ez? Micsoda meglepetés!” – hallatszik mindenünnen. Ők meg csak húzzák, húzzák, mosolyognak egymásra, és a szerényen, majd mind bátrabban közelítő utazóközönségre. Minden dal végét örömtől ittas és hálás taps kíséri, és a visszafogott, de annál őszintébb véleménynyilvánítások: „Még! Légyszi!… Na, mi lesz a következő? …Játszanak még, ugye?”
Nem úgy, mint máskor, amikor az állomástábla felsejlését várjuk, és csak úti célunk elérését, hogy vége legyen a vonatszagú tehetetlenségnek, és futhassunk végre „dolgunkra”, hanem éppen az utazást nyújtottuk volna még… menjünk még tovább… még tovább… egyenesen Bonchidáig!
A meglepetés egérlyukán olyan ügyesen lopta be a hegedű cincogása e csodálatos népzenei örökség örömét az egész vonat szívébe, hogy aki nem volt ott, sajnálhatja, aki ott volt, áhítja, bár így telne mindig az utazás, soha nem választana mást, csakis a MÁV vasszekereit. Igazán Magyarország büszkesége lehetne, ha ifjú zenészeket szerződtetnének, így azok ingyen utazhatnának, gyakorolhatnák a lámpaláz leküzdését is, az utasok pedig vígan töltekeznének fel dalaink élő őrzésével, s lassan szívükbe kúszna az a megrendülés, amit mindenki érez, aki szerelmese lett egyszer a magyar népzenének. Az ám igazán a mi természetünknek való volna: keleties lazasággal, spontaneitással a nyugatias környezet ölén, a vasút zakatoló szekerén.
A Magyar Népdal Napja bővelkedett az igényes programokban. Gyereksarok, játszótér furfangos népi játékokkal, kedves kézműves termékek vására, ételek és italok… A Csík zenekar természetesen az egész nagy sátort megtelítette éneklő közönségével, a Fitos Dezső Társulat pedig A magyar falu című produkciójával bemutatta, milyen is az a magyar virtus, és milyen szépen is zeng a dal a magyar lányok ajkáról, s ha ráadásul e kettő együtt táncol, marad-e egyetlen olyan láb, ami ne mozdulna meg a székek alatt. Az est zárásaként pedig a Rendhagyó Prímástalálkozót hallgathattuk meg a széles körben ismert népdalénekes, Herczku Ágnes gyönyörű hangjával.
Ezúton is köszönjük a szervezőknek a lehetőséget!