Felpezsdült a magyar balliberális sajtóközeg a hír hallatán, miszerint a bíróság elrendelte a kuruc.info egyik cikkének elérhetetlenné tételét, mert szerintük megállapítható, hogy a portál elkövette a holokauszttagadást, avagy nemzetiszocialista vagy kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadását. Az ominózus cikk kétségbe vonta a haláltáborokban a mai politikai és történelmi állásfoglalás alapján kivégzett emberek számát, illetve a módszereket.
A bíróság egy munkanapot biztosított az amerikai székhelyű tárhelyszolgáltatónak arra, hogy a cikket tegye végérvényesen elérhetetlenné, illetőleg törölje adatbázisából. Ez persze nem történt meg, a lap munkatársait pedig tekintve, hogy amerikai szerveren dolgoznak, azonosítani sem tudják. Az Egyesült Államok pedig ha egy valamit, akkor a szólásszabadságot tényleg komolyan veszi, és az ottani törtvények alapján nem lehet csupán véleményért büntetni. Konkrét bűncselekményekre való buzdítás pedig nem történt. Ha az amerikai hatóságok nem lépnek, már pedig kevés eséllyel fognak, akkor a magyar médiahatóság fogja kérni a hazai netszolgáltatókat, hogy tiltsák le a cikket. Ez pedig gyakorlatilag halottnak lenne a csók, egy internetes cikket akkor, úgy, és annyiszor töltenek fel újra, amikor, ahogyan, és ahányszor csak akarnak.
Ettől függetlenül az eljárás kezdeményezője, a Tett és Védelem Alapítvány nevű zsidó szervezet sikernek tartja a lépést. Az ügyben, amiben egyébként meglepő módon még a liberális Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) is kiállt a kuruc.info szabadságjogai mellett, persze ismét ütközik a sajtó- és véleményszabadság eszméje azzal, hogy egyes csoportok mennyi kritikát vagy támadást bírnak elviselni, vagy éppen mik azok a „szent ügyek”, amiket futólag sem lehet negatív kontextusban kezelni.
Bodnár Dániel, a TEV kuratóriumi elnöke a Népszabadságnak arról beszélt, szerinte Európában
„a náci eszmék tiltásához sokkal nagyobb közérdek fűződik, mint ahhoz, hogy a szólásszabadság jegyében ezek az eszmék szabadon terjeszthetők legyenek”.
Ezzel pedig gyakorlatilag el is értünk ahhoz a kérdéshez, hogy egyes csoportok érzékenységére való hivatkozással megtiltható-e bárkinek, hogy bizonyos dolgokról beszéljen, netán kétségbe vonja a történelemkönyvek lapján írottakat. Mindez még érdekesebb, ha szemügyre vesszük a Charlie Hebdo francia vicclap körül történteket: A vallásgyalázó újságírók bestiális lemészárlása után „Je suis Charlie”, azaz „Én is Charlie vagyok” címszó alatt lényegében egy, a felvilágosult Nyugat korlátlan szólásszabadságát hirdető és éltető mozgalom indult. Aztán két héttel később bilincsben vittek el egy 16 éves srácot, mert gúnyosan átrajzolta a lap egyik karikatúráját – ilyen az, amikor a következetesség valahol elvész a müzlis doboz alján, és barna bogyókban kell turkálni érte Európa frissen mosott kezeinek.
Ám vélhetően arra sem kapunk soha egységes és minden szájízt kielégítő választ, hogy mi a különbség a zsidóság és a többi háborúban elnyomott nép holokausztja között. Hogy például miért van az, ha valaki azt mondja „Nem volt Recsken haláltábor”, akkor legfeljebb legyintünk, hogy egy hülyével több terhet vállalt magára az anyatermészet, de ha mindez „Nem volt Auschwitzban haláltábor”-ra módosul, akkor nem az okos ember szánakozó legyintése jön, hanem totális támadás indul a vétkes ellen. Pedig ember és ember közt nem tehetünk különbséget, így tömegmészárlás és tömegmészárlás között sem. Sem jogilag, sem erkölcsileg. De ha valaki mégis erre szánná magát, az a saját szégyene, ettől nem fog fekete lyuk képződni Lipótvárosban.
Orbán Viktor 2012 nyarán úgy írt a kuruc.info kapcsán, hogy a lap betiltásával a probléma megoldódna, és akkor szerinte Magyarországon jelentősen meggyengülnének az antiszemitizmus erői. Ahogy receptgyűjteményes oldalak híján is rosszabbat főznének este az asszonyok, útvonaltervező nélkül nem jutnánk el sehova, meteorológiai lapok nélkül nyilván mindig bőrig áznánk, és torrent oldalak nélkül soha egy jó filmet nem látnánk többé.
Vagy nem.
Mert ugyan az tény, hogy az internet széles véleménynyilvánítási lehetőségei rengeteg olyan embert sarkallnak írásra, akinek képességei okán egyébként messziről el kellene kerülnie az ilyesmit, mégis, ameddig legálisan lehet a tévében jósolgatni, átkokat levenni meg gyógyítgatni, addig a szabadságjogoknál nem a történelmet új megközelítésből értelmezőkkel kell foglalkozni. Akkor sem, ha baromságot mondanak. Ráadásul nem az elmúlt 15 évben találták ki, hogy talán nem minden stimmel e témakör kapcsán – az emberek mindig megtalálják az utat ahhoz, hogy véleményüket elmondhassák. A háziasszony előveszi a nyomtatott receptjeit, megvennénk a boltban a rendes térképet, indulás előtt felnéznénk az égre, a filmeket pedig megnéznénk a moziban. Ugyan így, a történelmi eseményeket firtatók is össze tudnának gyűlni beszélgetni, le tudnák írni papírra amit gondolnak, és olyan könyvekhez juthatnának hozzá, amilyenekhez csak akarnak.
Ráadásul a második világháborús eszmék elleni harc köré ugyan úgy kordont kell vonni, mint teszik, vagy tennék azt maguk az eszmék kapcsán. Mert ameddig olyanokat lehet írni, hogy fideSS, meg olyanokat lehet hazudni, hogy a gárdisták cigányokat ölnek, addig a nemzeti szocializmus léte sokkal valósabban jelenik meg buta vádaskodásokban, mint gyakorlati alkalmazásban. E jelenséget pedig minimum felelőtlenség jogi szabályozás alá vonni.