A tömörség temploma

A túloldalon aludtam. Van ott egy falu. Van több is, persze, de én most erről a faluról szeretnék mesélni. Egészen olyan, mint a többi. Innen is "minden háztetőről látni a napot", és itt is "lemérik időnként, hány kiló egy hattyú". Népe kedves, szeretnek mulatni, ülni a csendes éjszaka magaslatain, bort kóstolni a völgyi naplementében vagy éppen vihogva kergetőzni a kertben… De azért mégis van egy kis csepp különlegességük, amely azzá teszi őket, akik. Egy kis furcsaságuk, mint minden falunak. Nem csak ez ad persze formát életüknek, de most erről szeretnék mesélni. 

A falulakók kedvenc elfoglaltsága a templomépítés. Rajonganak érte! Olyan ez nekik, mint a gyermekeknek a játék szeretete. Nincs magyarázata, de szerencsére senki nem is követel tőlük magyarázatot. Valójában még akkor sem, mikor a szomszéd falu lakói azt kérdezik kissé lefittyedő pittyekkel: „Dehát miért?” Mert ez a kérdés valójában még egyszer sem hozzájuk szólt, hanem a kérdezőhöz önmagához. Így nem is erőltetik meg magukat a válaszadással… És sosem unják meg! Ha megszületik egy terv, egy új ötlet – ami gyakran történik, hiszen minden lakó minden napi új és új ébredéseinek és elalvásainak ötleteiből gyúrják, kelesztik és dagasztják egy önálló egésszé –, a falubeli gyerekek nekilátnak és megmodellezik a homokból. Akkor mindenki körülállja, aki benne épp részt venni kedvét és idejét találja, hozzászólnak, vitatkoznak, át- és átformálnak, lerombolnak és újraépítenek, míg kész nincs a maga kereksége. Aztán nekilátnak, és tervtől függően napokig, hónapokig, évekig vagy évszázadokig – De ki tudja!? –, talán évezredekig csinálják. És sosem sietnek. Hisz az életük ez. Nincs, ki szorítsa őket az alkotás édes folyamatán kívül és túl.

A környező falvak lakosai már rég kinevetik az egészet. De e falulakók, ők aztán nem! Csak legyintenek és nevetnek is a nevetővel. „Sose nőnek ki ebből!” – mondják róluk gúnyosan – „Mindig ezek a tornyok… Mániákusok!” Persze a falulakók tudják, hogy azért hangoztatják ezt, mert nem tudják, voltaképpen miről is van szó. Hogy templomot nem csak egyféleképpen lehet ám építeni: toronnyal, n+1 hajósan. A falulakók sosem beszélnének így: „Ugyanmár! Minek? Még egyet?!”

A turisták azért a szomszédoknál jobban díjazzák a nemmindennapi hobbit – ez már csak így szokott lenni –, kedvencük a gyertyaláng-katedrális, amely csak éjszaka használatos, de a lélegzetfalból emelt kápolna meglátogatásáért is kész vagyonokat hajlandók fizetni. (És kell is, hiszen ennek adott pillanatban való felépítéséhez mindig az egész falu szükségeltetik.) De a falulakók nemigen szeretik a turistákat. Inkább csak mintegy megtűrik őket. Mindig csak a maguk nyomait akarják otthagyni, mint a bekebelezés jeleit. Vinni soha nem akarnak. Tele zsákkal jönnek, hisz féltik az életüket. Aki kiüríteni egy zsebét sem tudja, hát hiába markolna, ha kifolyik ujjai között a falu java. Az öreg falulakók ilyenkor csak csóváljak fejüket hosszan cuppantgatva pipájukból. „Ejj… ejj…” – mondják félig nevetve, félig keserűen.

Van égi, légi, tűzi, vízi, földi templom. Minden elemnek! Van például egy földalatti is. Azt csak néha ássák ki, mintegy véletlenül, álmukban. 

De van egy templom, amin nemigen tudtam túltenni magam aznapi dombontúli zarándoklatom során… Több érdekes is van, persze. De én most erről szeretnék beszélni. Titkos templom az, senki nemigen tud róla semmit. Mindig zárva van. Erdő ölelésében kis tisztás, egy pötty magaslat. Fennsík a begazosodott vadon közepén. Maga a templom már talán több ezer évet is megélhetett. Ezt rajta kívül már senki nem tudja. Kinn bronztáblán a neve: „Tömör templom. Állítva: a madarak tiszteletére.” Egyesek azt állítják, neve onnan ered, hogy belseje teljesen tömör. Nincs benne egy gombostűnyi hely sem. Felkerestem. Nagy vaskapuja elé álltam. Ódon, kissé bepókhálósodott bejárata büszkén állt előttem. Hiába próbálkoztam, nem nyílt ki. Úgy döntöttem, az éjszakát dagadozó falai alatt töltöm.

Nem aludtam valami nyugodtan. Éjjel folyton mocorgott. Mintha emésztené magát, beltartalmát, meginduló kőrepedések-rianások hangjait lehetett hallani bentről. Mintha egyszer-egyszer mondani is készült volna valamit, valami nagyon fontosat, de bennerekedt a szó, ahogy annak, aki tele szájjal próbál beszélni, de előbb üressé kell tennie a hang útját. Ilyenkor rendszerint felálltam kényelmes, meleg vackomról, robosztus szája elé álltam szelíden, a csillagfényben. De nem szólt. Nem nyílt ki. Így telt az éjszaka. Hajnalban még épp hogy ébredeztem, amikor kattant, és a vaskapuk megkönnyebbülten tárták ki szárnyaikat a felkelő napra, és persze rögtön ott termett széles mosolyomra. De hamar elkomolyodtam: valóban tömör volt. Nyomasztóan tömör. Ott álltam előtte: dagadva meredezett felém önnön tömörsége. Kicsit féltem tőle, de minél többet álltam ott, a csendjében, melyet csak a madarak kísértek le, egyre ismerősebbnek tűnt, és inkább őt kezdtem el félteni. Vajon mi fog történni? Olyan érzést keltett, mint mikor az ember többet eszik a kelleténél. Vagy mikor fennhéjázó beszéddel akasztja a torkán a feltoluló levegőt. 

A kidomborodó kőfal kellős közepén egészen apró betűs írást pillantottam meg. Közel léptem. Ujjbegyemmel próbáltam kisilabizálni… „Vagyok a Tömör templom, kinek nincs hiányom…” De abban a pillanatban nagyot üvöltött a tömörség benne. Velőtrázó volt. A pillanat tört része alatt hátraugrottam. Szerencsém volt, mert a beltartalom, az a sok kő egymás hegyén-hátán mint haláltábori rabok, akiket kiszabadítanak a nyomorból, tolultak kifelé. Szememet le kellett csukjam a homokviharral felérő légáramlat ellen. A legapróbb törmelékkavicsok erejét mint megannyi tűszúrást éreztem a bőrömön. Amikor láthatólag megállt a kiömlő folyam, csend lett. A templom még egy utolsó, megkönnyebbült böffentéssel adta a világ tudtára kiürülését. Egy percig semmit sem láttam a törmelékből felszálló, kavargó, örvényekbe kacskaringó-kanyarodó portól… Aztán egyet-kettőt-hármat léptem, be a templomba. Az ablakokon átszűrődő fény megtört a szállingózó részecskéken, melyek nemrég a tömörség zsarnok védjegye alatt aludták vak álmukat. Ahogy a szél befújdogált, a feltáruló kép lassan tisztult ki.

Tér volt belül. 

Lépteim kongtak.  

És a tömör templom üres volt. 

Boldogan üres, szabadon üres.  

Nem volt benn más, csak a kihányt kövek hiánya.  

És gyönyörű volt.

Aznap lett a falu Tömör templomából a Hiány temploma. A kihányt köveket a csodájára járó falulakók hamar betaposták mindig tárt szárnyai elé a földbe, így út lett belőle, mely tárt szívébe vezetett. 

És szép lassan, ezen a köves úton, megjelentek az első zarándokok. Kicsit mások voltak, mint a turisták, csendesek és tisztulni vágyók. Eljártukban a pipázó öregek nyugodtan, minden szó nélkül legeltették szemüket rajtuk. A templomot keresték, mert hiányra vágytak. És végre volt, ki vigyen a kis faluból magával valamit. Ők. Hiányt. Saját maguk és másvalakik és más dolgok hiányát. 

És amikor kijöttek a kapun, és a nap kísérő érintései alatt bandukoltak vissza életükbe, boldogok voltak, mert átfújt rajtuk a szél. És szabadok, mert magukat öntötték formába.