Voltam a Duna Arénában, és életem legnagyobb sportélményei közé tartozik, hogy láttam Cseh Lacit és Kenderesi Tomit a hatodik-hetedik helyről az első-másodikra feljönni. Igaz, csak egy elődöntő volt, de mi, ott tízezernyi magyar, úgy tomboltunk, szurkoltunk, és ünnepeltünk, mintha Minden Idők Úszódöntője lett volna. Nem kételkedem benne, hogy a többi futam is hasonló extázisban telt.
Ez a felemelő érzés nagyon jól jött az országnak. Amit viszont ennek ürügyén kiloptak a zsebünkből, az meg nagyon fog hiányozni.
Mert, ami engem illet, a legszebb pillanatokban sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mi a bánatért kellett ezt ilyen irgalmatlanul sok pénzből megcsinálni? Miért került Budapesten nyolcszor annyiba egy műugró torony, mint két évvel ezelőtt Kazanyban? Vagy miért jöttek ki a 2013-as barcelonai vb szervezési költségei negyedannyiból? (És akkor a magyarországi beruházásokat nem is számítottuk bele, hiszen a katalán fővárosban korábban már volt olimpia és vizes vb is, tehát ott nem nagyon kellett új létesítményeket felhúzni.) Az Iránytű felmérése azzal a megnyugtató érzéssel tölt el, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a kellemetlen, eretnek kérdésekkel. Mert, ha csak kormánypárti médiából tájékozódnék - lassan úgyis alig lesz már más - akkor szégyenemben az íróasztalom fiókjába bújhatnék az, boldog, elégedett dolgozó nép elől, ahol
csak én, és maroknyi hazaáruló károgó képtelen a felhőtlen örömre.
Balczó Mátyás kollégánk nemrégiben tökéletesen összefoglalta, miért baromság az, hogy nem igaz magyar, akinek sportolóink sikereit, és hazánk hírnevének öregbítését üdvözölve is kinyílik a bicska a zsebében, ha a nem is korrupció-gyanús, de már egyenesen korrupció-evidens, sztratoszférába emelkedő költségeket számolgatja. Mondjuk azt már megszokhattuk az elmúlt hét évben. hogy aki a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe nem simul be 101%-ig, az értelemszerűen nem csak az együttműködésnek, de a nemzetnek se része többé. Amely gondolatnak az aljasságán az sem változtat, hogy bizony vannak szép számmal a NER bírálói között olyanok, akik tényleg elég keményen melóznak azon, hogy kiiratkozzanak a magyarságból. Az utóbbi két hétben, a vizes vb befejezése óta azonban a Fidesz hivatalos, és nem-hivatalos, nevüket vállaló, és még ehhez is gyáva propagandistáinak köszönhetően vírusként terjed egy még ennél is rothadtabb sugalmazás:
Ha nem tapsolod véresre a kezed csodás eredményeink láttán, akkor nem csak hazaáruló vagy, de megkeseredett, becsődölt életű lúzer is, aki csak saját kudarcait vetíti ki a mi nagy közös eredményeinkre, hogy összemocskolja azokat.
Ezt a legszebben - mert, hát, ahogyan annak idején sok fontos igazságot, úgy ma a szemét hazugságot is ő tudja a legkerekebben megfogalmazni - Bayer Zsolt foglalta írásba. Szerinte túlárazásról csak azok beszélnek
"akik még életükben nem tudtak saját magukon és a kretén világnézetükön kívül semminek örülni, akiket már réges-régen ki kellett volna lőni a holdra, hogy ne tegyék tönkre mindazon eseményeket, közösségeket, erőfeszítéseket és örömöket, amelyeket normális emberek alkotnak, hoznak létre és élnek át."
Na, most, annak már eleve van egy diszkrét bája, hogy a magyar társadalom többségi akaratára - például ama 44%-nyi kvótanépszavazó 98%-ára - oly szenvedélyesen hivatkozó kormánypárti politikusok és sajtómunkások
az ország több, mint felét (és saját táboruk közel harmadát) bélyegzik frusztrált seggfejnek.
De van ennek egy ennél mókásabb - illetve, ha kicsit mélyebben belegondolunk, akkor meg vérfagyasztó - vonatkozása is. Ezek az egykori lelkes antikommunistákból lépcsőházban ordibáló bolsi tömbbizalmivá öregedett fideszes arcok szinte szóról szóra azt visszhangozzák, amit az ötvenes években az ő szüleiknek ordított az arcába a sztálinista agitprop. Bayer asztalcsapkodása egy az egyben azt üzeni, amit a nyugtatókkal leszedált Virág elvtárs némileg csendesebben megsúg Pelikánnak:
"Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló."
Nincs talán ennél tökéletesebben eltalált, és éppen ezért iszonyatosabb mondat a Tanúban. Mert az aljas, és embertelen politika egyik eltéveszthetetlen ismertetőjegye, hogy ellenfeleinek csak az igazságát vitatja el - de a jogát is, hogy ezt az igazságot kimondja. A sunyi és gerinctelen politikáé pedig az, hogy ezt nem mondja a társadalom szemébe, nem meri felvállalni, hogy kussoljon mindenki, aki másként gondolkodik. Csak szépen, lassan, cseppenként adagolt infúzióként juttatja a nemzet testébe a mérget:
Ha nem vagy velünk, szar ember vagy!
Nem rohadék, nem becstelen, nem áruló. Sokkal rosszabb: lelki nyomorék. És, ha nem akarsz roncs lenni, nem akarsz a napfényes, boldog jövendő árnyékos felében megrohadni, akkor nem kell mást tenned, mint
kidobni a kukába a kételyeidet, az elveidet, a jó ízlésedet, és a tisztességedet - és hinni!
Pelikán, végighallgatva Virág elvtárs szentenciáját, csak annyit mond: Köszönöm! Nekünk sem kell túlbonyolítanunk a választ az öreg ávós szabómester mai tanítványainak: Lószart!