Kivándoroltak emlékműve

Régebben inkább csak érzékletes, kissé túlzó összevetésnek gondoltam Trianonhoz hasonlítani a tömeges kivándorlást. Pedig ideje belátni, sajnos mégsem túlzás.

1920. június 4-e volt már olyan régen, hogy történemi eseményként tekintsünk rá. 

A baloldali kormányok alatt elkezdődő, majd a Fidesz hatalomra kerülésével folytatódó tömeges kivándorlás azonban még a mindennapjaink része. Aktuális probléma, ami könnyen tragédiába torkollhat. Ha ugyan még nem az, hogy 6-700 ezer magyar ember külföldön él. 

Napi ügy, de biztos, hogy évtizedek múlva a magyar történelem egy jelentős epizódja lesz. Amit most még nem tudunk, az a jelenség végkimenetele.

A kivándoroltak jelentős része kényszerből távozott, mert itthon nem tudott megélni. Mert így tudják segíteni a devizahitel-csapdába került szüleiket, hogy a bank ne vigye el a házukat. Mert így nem üres a hűtőjük a hónap végén.

Trianon egy adott dátumhoz köthető nemzeti tragédia. Egy brutális sokk volt közel száz éve, egy kivérzéssel fenyegető durva amputálás. 

Ha pedig Trianont egy csonkításhoz hasonlítjuk, amely ellen ráadásul dolgozott az elszakított magyarokban a "csak azért is megmaradunk" érzés, akkor a 21. század tragédiája, a tömeges kivándorlás olyan, mint a szén-monoxid mérgezés. 

Lassú, csendes, halálos. 

Ahogy a szén-monoxid-mérgezésben elhunytaknak sincs emlékműve, gyásznapja, úgy a létfenntartás miatt küldöldre kényszerült magyaroknak sincs. És hogy Magyarországról 100 év múlva ne csak múltidőben beszéljenek, el kell érni, hogy soha ne is legyen!

Ehhez viszont igazi rendszerváltásra, és gyökeresen új szemléletre van szükség, de azonnal! Olyanra, amelyben nem a párthűség, hanem a rátermettség és a szorgalom az érvényesülés feltétele.