Ráfért az arcukra: 12 éve hagyta cserben a székely autonómiát a Fidesz

Az utóbbi két hétben, a kárpátaljai magyarok jogait lábbal tipró ukrán oktatási törvény kapcsán felmerült a kérdés: vajon jól tettük-e, hogy tudván tudva a kisebbségellenes jogszabály készüléséről, homályos szóbeli ígéretekre hagyatkozva az utolsó utáni pillanatig feltétel nélkül támogattuk keleti szomszédunk uniós integrációs törekvéseit? A felvetés már csak azért is jogos, mert nem először lépünk már bele ebbe a zavaros vizű folyóba. Tizenkét évvel ezelőtt már eljátszottuk ezt Romániával - a bukaresti hálát azóta is nyögik az erdélyi magyarok. 

2005 őszén Románia az Unió kapui előtt álldogált, arra várva, hogy felvegyék az európai népek nagy, boldog családjába. A magyarnál is kudarcosabb román politikai elit egyetlen eladható politikai terméke a magyarellenes sovinizmuson kívül az EU-ba való belépés volt, amelytől ők ugyanúgy azt a tejjel-bérrel folyó Kánaánt várták, mint mi. És persze ugyanúgy nem kapták meg, de ezt akkor még nem tudhatták. 2005 őszén a román kormányt órák alatt söpörte volna el a népharag, ha az országot nem veszik fel az Euróőai Unióba. Márpedig ehhez az összes tagország - köztük hazánk - bólintására szükség volt. 

Trianon óta először tehát Budapesten dőlt el a bukaresti elit sorsa.

Akkor és ott nagyon sok mindent kérhettünk volna a támogatásért cserébe erdélyi testvéreinknek. De végül nem kértünk az égvilágon semmit. És ezért a felelősség nem csak a regnáló MSZP-SZDSZ kormányt terheli, akitől amúgy se vártunk mást.

Hanem azt a Fideszt is, amely parlamenti szavazatival hozzájárult ehhez a szégyenletes kapitulációhoz. 

Orbánék viselkedését még visszataszítóbbá teszi, ha felidézzük, hogy az ezt megelőző hónapokban mit mondtak és ígértek. A Fidesz elnökének 2006-os tusnádfürdői nagykoncertjén még nem az egy évvel későbbi eurokonform balladákat, hanem kőkemény metált játszott:

"Ami az autonómiát illeti, meggyőződésem szerint ez lesz a romániai demokrácia igazi fokmérője. Ha egy országban az ott élő közösség autonómiát akar, de ezt megtagadják tőle, ez az állam nem épített ki olyan minőségű demokráciát, amely az Európai Unióban egyébként a tagság előfeltétele. Szeretném nagyon egyértelműen megfogalmazni a véleményemet:

ha megtagadják az Erdélyben élő magyaroktól az autonómiát, akkor Románia szerintem nem kellő alappal kéri felvételét az Európai Unióba,

és ez a vélemény valószínűleg nem csak magyar vélemény, hanem minden olyan ország véleménye lesz, ahol egyébként természetesnek veszik az autonómiát. Ezért arra kérek mindenkit, hogy mélyen érezzük át annak a történelmi felelősségét, hogy

a következő tizenöt-húsz évben valószínűleg nem jön vissza olyan kedvező nemzetközi csillagállás az autonómia ügyében, mint amilyen Románia európai uniós taggá válásának pillanata.

Most lehet kellő súllyal, most lehet kellő nemzetközi megértéssel és szimpátiával porondra lépni az autonómia érdekében. Attól tartok, hogy néhány év múlva már nem lehet."

Sokak retinájába égett bele a Demokrata címlapja, amelyen Szájer József csapott az asztalra: Vétó! Legendássá lett azóta Bencsik András főszerkesztő vezércikke is, amelyben azt dörögte: 

"Nem túlzás tehát azt mondani, hogy a vétóhoz való viszony fehéren feketén megmutatja majd, hogy ki az, aki nemcsak üres közhelyekben, de a tettekben is hűséges a nemzetéhez és a hazájához.”

Mi pedig, több milliónyi nemzetben gondolkodó magyar ember, na, meg másfél millióan a trianoni határ túloldalán vártunk. Sokan voltunk, akik nem bíztunk a Fideszben, de hittük, hinni akartuk, hogy most az egyszer nem elégednek meg a szájkaretéval. Ha másért nem, hát azért, mert megígérték, és egyszerűen nem férhet rá az arcukra egy ekkora égés.

Hát, ráfért. 

De még ezt a szószegést is sikamlós, gusztustalan sunyisággal vitték végbe. A fideszes képviselők fele - köztük maga Orbán Viktor is - igennel szavazott,  a másik felük tartózkodott. Így végül is

pont elég voksot biztosítottak román uniós csatlakozás feltétel nélküli támogatásához.

A fideszeseket az sem hatotta meg, hogy a Székely Nemzeti Tanácstól, akkor erdélyi szövetségükön, a Magyar Polgári Párton keresztül a radikalizmussal még véletlenül se vádolható Jeszenszky Gézáig számtalan felkérést, szinte könyörgést címeztek nekik: ne váltsák ilyen nyomorultul aprópénzre a történelmi lehetőséget. Novák Előd is hiába feszített ki transzparenst az Országgyűlés üléstermében "Ne legyetek hazaárulók!" felirattal. Azok lettek. És az én szememben azok azóta is.