Így paráználkodtunk a múlt század elején
Szécsényi Mihály elmondása szerint a magyar prostitúció aranykora közvetlenül az első világháború előtti időszakra tehető. Bár a fizikai örömszerzésre épülő iparág annyira sosem volt színes hazánkban, mint például a franciáknál, a történelmi Magyarország területén a nagyvárosokban és a kisebb vidéki településeken éppúgy virágzott a kéj-biznisz, mint Párizsban, sőt luxusbordélyok is akadtak a Kárpát-medencében.
A szakember leszögezte:
a prostitúció rendszerébe a nők jellemzően nem egy hirtelen trauma, abúzus, a szegénység, rossz családi körülmények vagy szocializációs problémák miatt kerültek be - általában nem csonka családokból érkeztek -, hanem a többség saját elhatározásából, fokozatosan jutott el odáig, hogy vállalja ezt az életpályát, bár általában a családjuk és a közvetlen környezetük előtt igyekeztek titkolni, mivel keresik kenyerüket.
Ugyanakkor az sem volt ritka, hogy a család és a közvetlen ismerősi kör tudott a dologról.
A történész szerint a nők többsége ideiglenesen, egy-két hónapig űzte ezt a tevékenységet, általában akkor, amikor az idénymunkák ideje véget ért és nem volt egyéb pénzkereseti mód a vidéken, de megesett, hogy valaki házas asszonyként is folytatta a kurválkodást. De olyan örömlányok is akadtak, akik 5-10 évet is eltöltöttek egy bordélyban, mert biztonságot és stabil egzisztenciát találtak ott.
Szécsényi Dévaványa és Miskolc példáin keresztül mutatta be, hogy nézett ki egy kisebb település és egy nagyobb város szexipara. A két településtípus között alapvetően az alábbi különbségek adódtak:
- a kisebb településekre inkább a közvetlen környékről álltak többen kéjnőnek, míg a nagyobb városokba messzebbről érkeztek,
- a vidéki településeken az örömlányok zöme viszonylag gyorsan maga mögött tudja a prostitúciót, míg a nagyobb településeken 2-4 évet is dolgoztak,
- a szabályozás szigorodásával a nagyobb városokban inkább a magánkéjnők (saját lakásban működő prostituáltak) és az igazolványos kéjnők (orvosi igazolással rendelkező "titkos kéjnők") uralták a piacot, míg vidéken a jobban ellenőrizhető bordélyok virágoztak.
A szakember azt is leszögezte, hogy egyáltalán nem tömeges jelenségről volt szó, mint ahogy azt a köztudat szereti eltúlozni, illetve kiemelte, hogy a vasúthálózat és a honvédségi laktanyák elhelyezkedése békeidőben is kulcsszerepet játszott abban, hol alakulnak ki a prostitúciós központok.
Hozzátette: a társadalom minden rétegét érintette a prostituálódás, ez alól a tehetősebb réteg sem volt kivétel. Olyan esetről is maradtak feljegyzések, amikor egy felháborodott szolgabíró egy református pap lányától tagadta meg a kurtizánsághoz szükséges engedélyt.
Érdekességként említette, hogy számarányukhoz képest a katolikusok és az izraelita vallásúak felülreprezentáltak voltak a prostituáltak körében.
A korszak frivol életének jellemző színhelyei, a bordélyok is említésre kerültek: szó esett az egyik legzsúfoltabb budapesti kéjnegyedről, az egykori Magyar utcáról, ahol Krúdy Gyula egyik szeretője, az egyik leghíresebb magyar madame, Schumayer (Pilisi) Róza is "regnált". De bepillanthattuk egy kassai luxusbordély kulisszái mögé, a találkahelynek kiadott szobák és lakások, illetve egy nyomorúságos vidéki kupleráj és a munkásnegyedek kéjnőtelepeinek működésébe is.
Tábori bordélyok: a nemi betegségek elleni háború frontvonalai
Kiss Gábor előadásából kiderült: az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetése egészen 1915 nyaráig nem igazán foglalkozott a katonák szexuális szokásainak, illetve az intim együttlét körülményeinek szabályozásával. A vezérkar ugyanis nem számolt azzal, hogy a háború ilyen sokáig elhúzódik majd, és egyáltalán fölmerülnek olyan problémák, mint
a nemi betegségek tömeges elterjedése, a homoszexuális kapcsolatok kialakulása vagy az akkor erkölcstelennek tartott maszturbálás széleskörű gyakorlattá válása.
A konfliktus második esztendejére azonban már a bevonult 2 millió katona több mint 12 százaléka megfertőződött különböző nemi kórságokkal, ami mindenképp lépéseket kívánt, hogy lehetőleg több ember ne essen ki a katonai szolgálattételből, a körülményekhez képest megőrizzék a férfiak egészséges pszichéjét és a hátországban se üsse fel a fejét járvány. Így születtek meg a tábori bordélyokról szóló rendelkezések.
A hadosztály szinten szervezett intézmények szigorú szabályok szerint, hadműveleti területen - de nyilván nem a hadszíntéren - működtek, papíron 8-10 fős, megszabott időre szerződött, szabott árakon dolgozó állománnyal. Szigorú életkori, fizikumi és egészségügyi cenzus határozta meg, ki lehetett tábori prostituált:
18 év alattiak, gyenge testalkatúak és nemi betegek szóba sem jöhettek, és még a megszállt területeken is csak az eleve prostitúcióból élőket foglalkoztatták.
A levéltárvezető azt is bemutatta, milyen rangsor létezett a tábori kuplerájok világában. A nővérek uniformisához hasonló, de velük ellentétben sima szürke egyenruhában szolgálatot teljesítő örömlányokat három, eltérő jogokkal és bérezéssel rendelkező csoportra osztották:
- Tiszti kéjnők: Ide a csinosabb, lehetőleg ép fogazatú és iskolázott nőket sorolták. Ők fekete - a háború elején még selyem - harisnyát viseltek (az úgynevezett tábornoki kéjnőkét lampasz is díszítette, jelezve különleges státuszukat). Az ő helyzetük volt a legelőnyösebb, hiszen az ő szolgálataikért fizették a legtöbbet, és nekik csupán legfeljebb napi hatszor kellett "helytállniuk". A tiszti bordélyok ugyanakkor éjjel-nappal nyitva kellett legyenek; a tábornoki kéjnők legfeljebb 120, míg a sima tiszti kéjnők rang szerint csökkenő sorrendben 90-60-30 percig kényeztethették a kuncsaftjaikat.
- Első osztályú legénységi kéjnők: Ők a tiszthelyettesek igényeit elégítették ki, megkülönböztető jelzésük pedig a piros harisnya volt. Fizetésük ugyan nem érte el a tiszti kéjnőkét, de még így is jobb volt, mint amennyit a civil világban kaptak volna. A legénységi bordélyok fegyelmi okokból csak este 9-ig maradhattak nyitva.
- Második osztályú legénységi kéjnők: Őket a rendfokozat nélküli bakák számára rendszeresítették, és az ő körülményeik voltak a legembertpróbálóbbak. Nem elég, hogy az ő árkategóriájuk volt a legalacsonyabb, mindössze 15 percük jutott egy-egy aktusra, és napi 10-12 együttlét volt a kvótájuk, de kevés számuk miatt ez a gyakorlatban akár napi százra is növekedhetett. A legénységi bordélyok előtt épp ezért jellemző volt a sorban állás.
A legénységi kéjnők hihetetlen fizikai és mentális megpróbáltatásoknak voltak kitéve, ezért nem ritkán öngyilkosságba, vagy alkoholizmusba, esetleg kábítószer-élvezetbe menekültek.
A higiéniai követelmények betartása érdekében minden aktus előtt és után az örömlányoknak és a katonáknak is fertőtleníteniük kellett a nemi szerveiket, de természetesen így is előfordultak megbetegedések. Kiss Gábor annak szemléltetésére, hogy a hadvezetés mennyire nem viselte szívén a tábori prostituáltak sorsát, és mennyire csupán szükséges rosszként kezelte őket, felidézte, hogy
a megbetegedett kurtizánokat nem egyszer "biológiai fegyverként" az ellenséges vonalak mögé küldték, hogy fertőzzék a másik fél állományát.
Szajhák és utcalányok: a civil társadalom irigyeltjei
A hátország viszonyait ecsetelve Szécsényi Mihály rámutatott: a háború alatt a prostitúció szorosan követte a vasútvonalak mentén szállított katonaságot, és mindig ott volt a legjelentősebb, ahol a csapatok felvonulási területei és helyőrségei voltak, a legtöbb kurtizán pedig igyekezett bekerülni a jól fizető tábori bordélyokba.
Ahogy a háború előrehaladtával a hátországban mind drágább lett az élet, a civil társadalmon belül egyre inkább kiütköztek a vagyoni különbségek, és paradox módon
az addig erkölcsileg lenézett kéjnők a társdalom irigyelt tagjaivá váltak, hiszen ők nap közben is otthon maradhattak, csinos ruhákban, ékszerekben járhattak és látszólag magasabb életszínvonalon éltek (valójában nem, hiszen ez többnyire csak a látszat volt - a szerk.).
Ezzel is magyarázható, hogy a férjes asszonyok is egyre gyakrabban választották ezt a megélhetési formát (a férje tudta nélkül is kaphatott valaki prostitúcióra feljogosító igazolványt, bordélyházi vagy magánkéjnő azonban már csak a férj beleegyezésével lehetett). Szécsényi elmondása szerint ezt az is bizonyította, hogy a garniszállókon tartott razziák során rendszeresen buktak le tisztviselő-feleségek.
A történész szerint a rendőrök egyébként különös éberséggel vadásztak az engedély nélkül dolgozó örömlányokra, nem egyszer tőrbe is csalták őket, olyan módszerekkel, amilyet például Laczkó Géza is leír A húsz koronás című novellájában.
A társadalom és a kéjnők viszonya azonban meglepően jónak volt mondható, Szécsényi több olyan bírósági ügyet is említett, melyekben a főszereplő éjszakai pillangók eltulajdonítottak szomszédaiktól kölcsönkért ruhákat, ékszereket, de miután a kárt megtérítették, helyreállt az addigi jó viszony.
Ellenszenvet leginkább a bordélyok tulajdonosaiból váltottak ki, akik mindenáron próbáltak adósságot varrni a nők nyakába, hogy ezzel is minél tovább maguknál tartsák őket. Ám a rendőrök szimpátiájának és segítségének hála ezek a módszerek sem voltak elégségesek, hogy "röghöz kössék" a prostituáltakat, akik bármikor továbbállhattak másik intézménybe, és ezzel alkalmasint zsarolták is munkaadójukat.
Ez is mutatja, hogy az a népszerű mítosz sem igaz, miszerint a hatóság emberei kizsákmányolták és elnyomták volna az örömlányokat.
A társadalom egészével inkább a háború utáni forradalmak és a Horthy-rendszer kiépülésével kerültek konfliktusba, mondta el Szécsényi Mihály:
- előbbi időszakban köztörvényes bűnöket követtek el - gyakran ellopták a bordélyok ágyneműit, illetve a kuncsaftok pénzét;
- utóbbiban pedig a keresztény kurzus szemében lettek morális szálka, ami igyekezett teljesen felszámolni az üzletszerű bujálkodást.
Egyszerűbb volt, mint az öncsonkítás: az önfertőzés gyakorlata
Kiss Gábor felvázolta, hogyan próbálták a honvédek kihasználni a nemi bajok elleni harcot, hogy legalább egy időre elkerüljenek a frontról:
a tábori orvosok gyakorlatlanságát, vagy eltérő szakterületét (volt, hogy tüdőgyógyász, vagy szemész volt az adott katonaorvos, aki mit sem tudott a nemi bajokról) kihasználva a katonák a különböző nemi betegségek, például a gonorrhea (húgycsőkankó) tünetit igyekeztek utánozni.
Attól sem riadtak vissza, hogy különféle maró anyagokat fecskendezzenek a nemi szerveikbe, vagy a bőrük alá, hogy a különféle elváltozásokat reprodukálják. Persze a kezelésre rendelt emberek idővel mindig lebuktak, sőt súlyos büntetésre is számíthattak a lógásért, de mégis sokan választották ezt az utat, mert
még mindig jobban megérte, mint elesni a fronton.
Természetesen előfordult olyan eset is, amikor valaki szándékosan fertőzte meg magát nemi betegséggel, ám ezért szintén büntetés járt, a szigorú szabályok mellett pedig nem is volt olyan könnyű kivitelezni, mint ahogy azt elsőre gondolná az ember, pláne, hogy az ilyen esetek kivizsgálásába a civil hatóságokat is bevonták, akik könnyen ellenőrizhették, igazat mondanak-e a katonák, amikor arról volt szó, hogy melyik bordélyban, vagy örömlánynál szedték össze a fertőzést.
A hadsereg a regulán túl próbált felvilágosítással is gátat szabni a nemi betegségek terjedésének - hisz a fő szempont ez, és nem a katonaság kényeztetése volt -, ennek érdekében számos, az altesti higiéniával és a különféle védekezési módszerekkel kapcsolatos tájékoztatót cirkuláltattak a legénység soraiban.
Kiss hangsúlyozta: morálisan is próbáltak hatni a katonákra, szégyenteljessé téve, ha valaki nem a harcmezőn, hanem a "párnacsatában" jeleskedett.
Idővel a katonaorvosokat is - szakterületüktől függetlenül - különböző tanfolyamokon okították ki a nemi betegségekről, így már koránt sem volt olyan egyszerű megúszni a frontszolgálatot, mint előtte.
A háború végeztével aztán a tábori bordélyok intézményét is megszüntették, az ott dolgozó kéjnőket pedig szélnek eresztette a hadsereg, további sorsukkal pedig nem foglalkozott.
A nagy háború kérdőjelei - Történészek mutatták be az első világégést a Várkert Bazárban
Kit terhel a felelősség az első világháború kitöréséért? Miért maradtak alul a központi hatalmak a konfliktusban? Hol és miért bukott el végleg, és melyik korszakalkotó haditechnikai fejlesztésről csúszott le az Osztrák-Magyar Monarchia? Többek között ezekre az izgalmas kérdésekre kaptunk választ a Rubicon történelmi folyóirat által szervezett mesterkurzuson.