Ön hallott az első világháború leghíresebb magyar krónikásáról? - 127 éve született Komáromi János

"Keresztényi módon éltem, senkinek megrontására nem törekedtem, nagyon rosszat nem csináltam, s ellenséget nem hagyok magam után..." - Így vall magáról Komáromi János egyik leghíresebb, az első világháború véres valóságát bemutató Mit búsulsz, kenyeres? című regényében. De ki is volt ez a melankóliára és a hetvenkedésre egyaránt hajlamos író, akiről a kedves olvasó nagy valószínűséggel még sosem hallott, holott a két háború közötti irodalmi élet ünnepelt alakjának számított?

Komáromi János 1890. december 22-én született a felvidéki Málcán, szegény sorsú családban. A nélkülözés és a vadregényes észak-magyarországi vidék meghatározó élménye maradt életének, több művét is az itt szerzett benyomások ihlették, írásait pedig sűrűn átjárja a felvidéki parasztság nyomorgó rétege iránt érzett mérhetetlen rokonszenv és szeretet, valamint a természet és a történelem iránti rajongás.

Az elemi iskolát Legenyén járta ki, a főgimnáziumot a sárospataki kollégiumban végezte el, és ahogy Jakabfi László az Irodalomtörténet egyik 1939-es számában fogalmaz: "Ott kapja azokat a benyomásokat, melyek kálvinista magyar jellemmé formálták őt." Első irodalmi szárnypróbálgatásai is a "Bodrog-parti Athénhoz" fűződnek.

1910-ben érettségizett le, majd Budapestre került, ahol előbb jogi pályára készült, majd 1911-ben újságíró lett. "Gunyoros tréfasággal fölényesen verekedő új hang" volt az övé, s Rákosi Viktor, a kor híres írófejedelme egyből meglátta benne az elbeszélő tehetséget, ennek köszönhetően állást kapott a Budapesti Hírlapnál. A szamárlétrát türelmetlenül és a kezdeti sikertelenségektől megviselten kezdte mászni, erős honvágyát pedig csak fokozták a nagyvárosi környezet számára szokatlan jelenségei.

Krónikás a pokolban

1913-ban önként jelentkezett katonai szolgálatra, a háború 1914-es kitörése a 2. számú tiroli császárvadászezred kötelékében érte. Az Északon ősz van című regényében így írja le a frontra való kivergődést:

"Lemberg felé vitt az országút s mi az ég aljáig kinyúló oszlopban lihegtünk az augusztusi porban. Mert Szent István-napja volt még s szélesen kifeszült égbolt borult fölénk, kéken és magasan. Tudtuk, hogy talán egy hét múlva már ez a nagy ég lesz a takarónk, ha elnyúlunk a volhiniai réteken. Mert koporsóra nem fog telni nekünk."

Végtelennek tetsző menetelések és halálosabbnál halálosabb összecsapások időszaka következett, Komáromit pedig minden verekedés sűrűjében ott találjuk: tűzharcokon, öngyilkos szuronyrohamokon és srapnelesőn át vezetett útja a teljes kétségbeesés felé.

Ezek az események ihlették a legérzékletesebb háborús visszaemlékezéseit, melyekben a katonák sokszoros megpróbáltatásairól ad számot, a kisember szemszögéből.

Újságíróként végtelenül bosszantotta, hogy a korabeli lapok "komisz (értsd: hamis - a szerk.) győzelmekkel halálra fárasztottak már mindenkit", így igyekezve fenntartani a harci morált (ez nem kizárólag a sajtó hibája volt, hiszen a hadvezetés kézzel-lábbal igyekezett a haditudósítókat távol tartani a valós történésektől - a szerk.), és bár ennek szükségességét belátta, ő maga ragaszkodott a háborús hétköznapok objektív bemutatásához.

Leírni pedig bőven akadt mit, hiszen a rosszul fölszerelt és sokszor nagy inkompetenciával ide-oda mozgatott csapatok korántsem ideális körülmények között védték a hazát:

"Áztunk, sorunk ritkult, szürkületkor fáztunk, előttünk, megettünk s a fejünk fölött pedig dum-dum csattogott, srapnel és gránát rengette a menyboltot vagy szántotta a földet. És soha-soha meg nem inogtunk, mindig csak rohantunk, csúsztunk, rajtá!-t és hajrá!-t kiabáltunk s mindig csak előre."

Bár minden jóindulata a közkatonáké volt, ez korántsem jelentette azt, hogy tisztellenes lett volna, mint sok, főleg baloldali írástudó. Egyik írásában így veszi védelmébe feletteseit:

"Ezek a tisztek nem csupán a vezetőink voltak a legsúlyosabb helyzetekben, hanem a gondviselőink, bajtársaink és testvéreink legnyomorultabb óráinkban. A háború harmadik hónapjában minálunk is közkézen forgott egy müncheni élclap, mely (rajzban!) fejetlen figuráknak tüntette föl a monarchia tisztjeit s különösen a főbb tiszteket... Nem igaz! Nem igaz!... Hetek óta forogtam már magyar honvédtisztek között, mint az őszi levél s bizonyság vagyok reá, hogy ezek a tényleges és tartalékos tisztek mindig a leg élen voltak, szenvedtek, koplaltak, lelkesítettek, bíztattak bennünket és meghaltak egyetlen szemrehányó szó nélkül."

A sorozatos gyötrelmek lélekölő súlya alatt nem egyszer elragadta a reménytelenség:

"Oh, fiúk, kolléga urak, közeleg a tél a maga halált-lehelő dermetegével, egyhangú hóbuckáival s igen-igen messze még a március, melyet tán sohse fogok megérni, mint annyi-annyi kenyeres pajtásom."

1914. november 23-án kis híján beteljesedett rajta a végzet, amit hónapok óta hol rettegett, hol csak egykedvű beletörődéssel várt: Moszkov mellett egy különösen balul sikerült szuronyrohamban az ellentámadó orosz erők megsebesítették. Erről így számol be a Császári és királyi szép napokban:

"Magam is meg akartam fordulni, ám ugyanabban a szempillantásban egy közel kerepelő géppuskából három golyó repült át a két lábamon, hogy háromszor kalimpálva magam körül bukfenceztem bele egy barázdába."

Emberfeletti erővel, két kezével és állával vonszolta vissza magát a magyar vonalakig, órákig tartó agónia közepette, "képtelenül sok" vért veszítve.

Véres babérkoszorú

Az ekkor már tizedesi rangban lévő, hősiességéért háromszor is kitüntetett Komáromit súlyos sebesülése miatt többet nem vezényelték ki a frontra, ám lábát soha többé nem tudta úgy használni, mint azelőtt.

A Budapesti Hírlapban megjelent Északon ősz van című beszámolója (ekkor még nem regény - a szerk.) hozta meg számára az első komolyabb sikert, melynek híre a bécsi hadikórházban érte utol: írása nyomán "százan és ezren sírtak föl Magyarországon". Később így vallott tárcája jelentőségéről:

"Minden szerénységemmel és emberségemmel hiszem ma is, hogy - magyar részről - ez volt a világháborúban az első emberi hang..."

Novemberben a bécsi császári és királyi hadügyminisztérium sajtóosztályára került, 1915 őszén pedig már Budapesten lábadozott. Ekkor jelent meg első regénye, a Mit búsulsz, kenyeres?, ami rögtön felkeltette a hazai olvasók érdeklődését, és megerősítette Komáromiban a hitet, hogy egyszer nagy író lesz.

1916-ban hadnaggyá léptették elő és meg is nősült, 1918-ig pedig még három kötete jelent meg (Csanak András Bécsben (1916), Tilinkó (1917), Elment a nyár (1918)).

1917-ben egy rendkívül bizarr incidens miatt szabályosan menekülnie kellett Bécsből: mivel nem jelentette meg egyik felettesének rendkívül gyenge irodalmi próbálkozását a katonaújságban, elfogató parancsot adtak ki ellene.

A háború és a forradalmak után az Új Időkbe, a Napkeletbe, a Pásztortűzbe, a Budapesti Hírlapba, az Új Nemzedékbe és a Magyarországba, majd 1920-tól alapító tagként a Magyarságba írt. Írásaiban a Nemzeti Hadsereget támogatta és teljes mellszélességgel a kiépülő Horthy-rendszer mellett volt, bár a társadalom szociális problémáira kíméletlen őszinteséggel rámutatott.

Közben csak úgy ontotta magából a könyveket, írói érdemeit pedig 1920-tól a Petőfi Társaság rendes tagsággal ismerte el, 1928-ban pedig a Kisfaludy Társaság is soraiba fogadta.

1922-ben azonban súlyos influenzán esett át, ami agykéreggyulladással súlyosbodott, melyből felépült ugyan, de egészsége annyira megromlott, hogy csak a lassú leépülés maradt számára.

1933-ban az egész ország ünnepelte 25 éves írói jubileumát, melynek keretében a Genius kiadó díszkiadásban jelentette meg teljes életművét. Szinte kivétel nélkül köszöntő levelekkel és különféle elismerésekkel halmozták el a közélet jeles személyiségei, köztük Gömbös Gyula miniszterelnök is.

1936-ban jelent meg egyik legfontosabb munkája, A nagy háború anekdotái, melyről így ír a gyűjteményes kötet bevezetőjében:

"Nem az én munkám ez a könyv, noha közlök néhány anekdotát a magaméi közül is. Ezt a kötetet a nagy háború frontkatonái írták. És szívesen írták. (...) Mert hazafias cselekedet volt összeírni és beküldözgetni a szerkesztőnek ezeket az apró élményeket. Kár lett volna értük, ha veszendőbe mennek! Az utolsó órákban kezdtünk hozzá, amikor legnagyobb részükben élnek még a nagy háború résztvevői. Ha egyéb értéke nem lenne is ennek a könyvnek, egy érdeme megmarad örökre:

megtudjuk belőle, milyen volt az ember igazi arca a háborúban?"

1937-ben már állandó kórházi kezelésre szorult, október 7-én pedig visszaadta a lelkét a Teremtőnek.

Tragikusan rövid élete végéig kínozta, hogy nem térhetett vissza a Felvidékre, szűkebb hazájába, amiért annyira rajongott és ami után folyamatos honvágy emésztette. Gyakran ellátogatott Sárospatakra, ahonnan hosszú-hosszú órákig kémlelte a trianoni gúnyhatáron túl elterülő szülőföldjét.

Akin a vörös diktatúra sem fogott

Komáromi János a két világháború közötti magyar irodalom egyik legmeghatározóbb alakja volt, témáival, sajátos nyelvezetével és már-már szociográfiai jelentőségű munkáival méltán érdemelte ki kortársai és az irodalmi szakma elismerését.

Tehát nem azért nem találkozunk nevével a mai irodalomoktatásban, vagy populáris kultúránkban, mert érdemmel feledte volna el az utókor.

Az ő írói emlékezete is áldozatul esett az 1945 utáni kommunista kultúrpolitika barbarizmusának, ami igyekezett mindent kitörölni múltukból, ami nemzeti és értékes.

A nagy író emlékét azonban a vörös diktatúrának sem sikerült gyökerestől kiirtania, kultusza még a szocializmus mérgező talaj menti köde alatt is tovább élt: ugyan regényeit csak 1990 után adták ki újra, mellszobrát a Kádár-rendszer legizmosabb időszakában, 1969-ben állította föl a Pataki Diákok Baráti Köre kezdeményezésére a Képzőművészeti Alap, a sárospataki iskola dísztere mellett.

Komáromi János mindenképp megérdemli, hogy a ma embere is újra kézbe vegye, forgassa könyveit, s elgondolkodjon a pokoljáró krónikás, a felvidéki szegény emberek patrónusának hazafias, történelmi távlatú és emberséges üzenetein.

Források

Hogy harcolt Prónay Pál a nagy háborúban? - Ezen a héten született Limanova híres veteránja

Cikkünkhöz mi is ezek egy részét használtuk föl: ezredtörténetek, más katonák visszaemlékezései, anekdoták, történelmi tanulmányok és az eltűnt kötetből származó passzusok mentén próbáltuk megrajzolni Prónay Pál első világháborús portréját (vagy legalább annak vázlatát). Öveket becsatolni, mert olyan útra indulunk, amelyen a szélesebb közvélemény utoljára a múlt század 30-as éveiben járt!

Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!

Friss

Egy olasz, mások által művésznek mondott furfangos furkó a művészet jegyében egy banánt ragasztott egy falra, amit egy másik, mások által művésznek mondott úr leszedett és megevett, magától értődő módon: a művészet jegyében.

Természetesen egyik sem számít művészetnek, műalkotásnak, csak egy banánnak és evésnek.

Amivel ugyanakkor jó kis üzletet lehet csinálni: a művészetnek hívott banánnal a kitaláló eddig csaknem 400 ezer dollárt keresett, vagyis vannak olyan idióták a világban, akik értik a "globális kereskedelem szimbólumának" szánt banánt.

Aki kíváncsi az érdemtelen emberek nevére és érdemtelen tettükre, ide kattintson.

Egy olasz, mások által művésznek mondott furfangos furkó a művészet jegyében egy banánt ragasztott egy falra, amit egy másik, mások által művésznek mondott úr leszedett és megevett, magától értődő módon: a művészet jegyében.

Természetesen egyik sem számít művészetnek, műalkotásnak, csak egy banánnak és evésnek.

Amivel ugyanakkor jó kis üzletet lehet csinálni: a művészetnek hívott banánnal a kitaláló eddig csaknem 400 ezer dollárt keresett, vagyis vannak olyan idióták a világban, akik értik a "globális kereskedelem szimbólumának" szánt banánt.

Aki kíváncsi az érdemtelen emberek nevére és érdemtelen tettükre, ide kattintson.

Csányi Tamás: A kétharmad érdekében nem tartóztatják le Boldog Istvánt.

"Ugyanígy mondhatom, hogy kurvázó kormánypártok"

 - Csárdi Antal (LMP), 2019. december 10., Budapest, Országgyűlés

82 milliárdért vesz autókat az állam. A jobbikos politikus közérdekű adatigénylést nyújt be az ügyben.