A rend nélküli lovagok - Kik voltak az aranysarkantyús vitézek?

IV. Károly koronázásán került sor az utolsó aranysarkantyús vitézek felavatására. Akkor 47 hős magyar katona nyerte el a kor egyik legmagasabb elismerését, ám a megtisztelő címet és viselőit - sokszor szószerint - maga alá temette az összeomló Osztrák-Magyar Monarchia, majd a második világháború utáni kommunista emlékezetpolitika. Poroljuk le kicsit történelem e díszes vitrinjét, és vessünk egy pillantást e rendnélküli férfiakra és elődeikre!

Az aranysarkantyús vitéz a magyar királykoronázások után Szent István király kardjának érintésével felavatott lovagok megnevezése és rangja, avatásuk hagyománya pedig egész a középkorig nyúlik vissza: a források az Anjou-uralkodók idején említik először a közjogi aktust, de arra is utalnak, hogy az már az Árpád-ház idején is része volt a koronázási ceremóniának.

Az sem volt ritka, hogy a címmel kitüntetett vitézek reprezentatív alkalmakkor valóban aranyból készült sarkantyút, illetve a kalapjukon, a forgó alatt kis aranysarkantyút viseltek, ezzel is jelezve különleges státuszukat, mellyel általában nem járt kiváltság vagy kötelezettség, de alkalmasint társulhattak hozzá földbirtokok és más megkülönböztető külsőségek.

Dózsa György

Kevesen tudják például, hogy Dózsa György is e vitézek sorát gyarapította: ő a szendrei lovas szpáhik vezérével szemben szerzett párbajgyőzelmével érdemelte ki az elismerést, amihez negyventelkes falut, kétszeres zsoldot, valamint kardot, arany nyakláncot és bíborruhát kapott II. Ulászlótól.

Miksa király 1563-as koronázásán botrányba fulladt a ceremónia, amikor olyan nemesek is odatolakodtak az avatandók közé, akik érdemtelenek voltak a kitüntetésre, így a szertartást végül, szégyenszemre félbe kellett szakítani.

Thury György és Gyulaffy László, híres törökverők is aranysarkanytyús vitézek voltak

A találomra elvégzett lovaggá ütéssel azonban csak II. Mátyás alatt hagytak föl, amikor törvénybe iktatták a szokást, a protokoll pedig gondoskodott róla, hogy az arra méltatlanok többé ne részesülhessenek a magas elismerésben.

A XIX. század végétől az avatandók személyére a miniszterelnök tett javaslatot.

Félreértések és legendák

Fontos leszögezni, hogy sem a Magyar Királyságban, sem az Osztrák-Magyar Monarchiában nem létezett Aranysarkantyús Lovagrend, a felavatottak nem tömörültek semmiféle szervezetbe és nagymesterük sem volt, ahogy hivatalos rendjelük sem, bár utóbbit a felavatottak többször is kérelmezték. (Zárójelben meg kell jegyeznünk, hogy egyes szigorú vélemények szerint az aranysarkantyús vitézek még a "lovag" titulussal sem illethetők, ám mi ennél megengedőbbek vagyunk a terminológia terén, mert például maga IV. Károly is lovagként hivatkozik a felavatott katonákra levelezésében - a szerk.)

Bár az arisztokrácia nagy arányban képviseltette magát közöttük, a kommunista közhiedelemmel ellentétben a nemesi származás nem volt a kitüntetés feltétele, így szinte minden társadalmi rétegből kerültek ki vitézek.

II. Lipót a koronázási emelvényen

A kitüntetettek száma nem volt kőbe vésve, így a különböző avatások során eltérő volt, hányan kapták meg a címet: III. Károly király koronázásán 6, Mária Teréziáén 44, II. Lipótén 33, V. Ferdinándén 27, I. Ferenc Józsefén 28, IV. Károlyén pedig 47 lovagot avattak.

Az utolsó avatás

Az aranysarkantyúsok utolsó avatására 1916. december 30-án, IV. Károly koronázásán került sor. Az ekkor dühöngő első világháború alatt nem is lehetett kérdés, hogy a kimagasló bátorságot tanúsító frontharcosok részesülhetnek az elismerésben, ami a fiatal tisztek körében nagy izgalmat és várakozást keltett.

Gróf Tisza István

Gróf Tisza István miniszterelnök "a harctéren kimagasló katonai érdemeket szerzett fiatal tartalékos tiszteket terjesztett fel" kitüntetésre, ami külön érdekességnek számít, hiszen számos visszaemlékezésből tudjuk, hogy a Monarchia haderejében a tartalékosokat kevesebbre becsülték, mint a hivatásos, tényleges tiszteket.

További furcsaság volt, hogy az avatottak között 7 főt Arany Vitézségi Éremmel tüntettek ki, míg volt olyan, akit "csupán" Katonai Érdeméremmel vagy 1. osztályú Ezüst Vitézségi Éremmel, holott a legrangosabb katonai elismerést ekkor már 220 tartalékos zászlós birtokolta.

Ennek oka az volt, hogy a javaslatba hozott fiatal tisztek kiválasztása esetében háborús helytállásuk mellett családjuk, szüleik érdemei, közéleti tevékenysége is szerepet játszott (a koronázási aktust saját pártpolitikai céljaira felhasználó Tisza részéről némi nepotista részrehajlást is megfigyelhetünk a névsor kapcsán, ám ez végül nem befolyásolta a kitüntetettek emberi minőségét - a szerk.).

Érdemes megemlíteni, hogy a legfiatalabb lovaggá ütött tiszt a mindössze 21 éves báró Poppr Emil tartalékos hadnagy volt.

Az eredetileg felterjesztett 50 főből végül csak 47 jelent meg a koronázáson, akiket a szentmise végeztével avattak föl, miután a hercegprímás áldást osztott, illetve Zita királyné elhagyta a templomot.

Báró Roszner Ervin

A ceremónia kezdetén a király a trónra lépett, felövezték Szent István kardjával, majd a személye körüli miniszter, Roszner Ervin sorban szólította az avatandó katonákat.

Aranysarkanytús vitézek a koronázáson

Gróf Bánffy Miklós, a koronázási szertartás rendezője nyomasztó hangvételű írásban emlékezett vissza az eseményre:

"Az ünneplő sokadalom indult ki a térre. A templom teljesen kiürült. Ismét csak a karmazsinszőnyeg és a piros bársony vöröslött mindenfelől, mint a kapuk megnyíltakor, de most, miután az a sok vakító pompa kivonult belőle, majdnem komornak tetszett minden. És akkor e bíboröböl nyílásában oldalt megjelentek a fölavatandó "equites aurati", az "aranysarkantyús lovagok".

Vagy ötvenen lehettek. Csupa frontharcos tiszt. Csukaszürke egyenruhák. Kopottak. Foldozottak. Elnyűtt bőrövek, megbarnult szíjak. A fáradt bakancsokon meglátszott, mennyit kefélték erőszakosan, hogy kifényesedjenek valahogy. Az élükön mankósok, falábosak. Sántítva, kopogva, nehéz lélegzéssel. A harctér tragédiája ömlött be az ajtón, lepte el az oltár előtti térséget, hol még néhány perccel azelőtt minden csupa ragyogó csillogás volt.

Herman Lipót grafikája az avatásról a koronázási albumból

Néhányan, a nyomorékabbak székekre omlottak. Az épek, akiket megkímélt a sors merev, katonás vigyázzállásban sorakoztak. A blúza mindnek telis-tele volt vitézségi éremmel, signummal, rendjellel. Szótlanok mind. Egymással sem beszélnek, és a szemük meredő egykedvűséggel nézett maga elé. Azoknak a tekintete ez, kik nap, nap után néznek farkasszemet a halállal… Valóban a Divina Comediába illő fordulat! Csak más sorrendben: A "Paradiso" előbb, azután az "Inferno". Sorban álltak és vártak. Nem néztek se jobbra, se balra, akárha roham előtt várták volna a parancsot.

Aranysarkanytús vitézek avatása

A király visszajött. Koronásán, palástosan. Elfoglalta az előrehúzott trónt. Elhangzott az első név. Kettéroppant, szürke emberroncs tápászkodott föl két fekete mankóra. A tisztiszolgája elkapta, hogy el ne vágódjék. Az támogatta át néhány lépésnyire. Ott a trónlépcsőn összeomlott, miközben Szent István pallosa háromszor érinté a vállát. Azután valahogy fölemelték, és a szolgájával nagy nehezen kitántorgott a templomból.

Nem vártam be a lovaggá ütés végét, dolgom is volt odakünt, és tán szabadulni akartam e lidércnyomásos látomás alól. Kimentem a térre.”"

Aranysarkanytús vitézek a koronázáson

Az erősen színezett leírás drámaisága ellenére (vagy épp azért - a szerk.) valószínűleg pontatlan, mivel az avatottak között mindössze két rokkant tiszt volt: gróf Tisza Lajos, a miniszterelnök testvére és Roszner István, a király személye körüli miniszter fia. Utóbbi volt az egyetlen, aki mankóval járt, mivel hiányzott az egyik lába, amit akkor még nem pótoltak művégtaggal. Ő maga így írt emlékirataiban a lovaggá ütéséről:

"A koronázásra felkelhetek. Fiatal királyunk kívánsága volt, hogy aranysarkantyús vitézzé avattassak. Atyám - mint Őfelsége személye körüli miniszter - olvasta a névjegyzéket s kétoldalt támogatva járulok a trón elé, melyről a király hirtelen felkelve, elibém jön s úgy érinti pallosával vállamat."

Vitéz báró Roszner István

Bánffy a témában való járatlanságát azzal is bizonyítja, hogy "blúznak" titulálja a katonák köpenyét, de láthatóan a szigorú katonai fegyelmet sem tudja hova tenni, és ceremóniamesterként valószínűleg ízléstelennek érezte, hogy a vitézek nem díszmagyarban, hanem az előírásoknak megfelelően, egyenruhában érkeztek a koronázásra.

Az aranysarkantyús vitézek emlékjele

A király 1917-ben elhatározta, hogy a koronázásán avatott vitézek számára emlékjelvényét alapít, ám ezek legkorábban csak 1920 körül jutottak el a jogosultakhoz, mivel a megbízott cég még 1918 novemberére sem tudta legyártani a megrendelt darabokat (a szalagokhoz nem volt selyem). Arra vonatkozóan nem maradt fenn forrás, hogy a vitézek végül kitől és milyen körülmények között jutottak hozzá a jelvényekhez.

Eltiport dicsőség

A királyság megszűnésével és az utolsó avatottakkal a hagyomány megszakadt, de a 47 vitéz még sokszor bizonyította, hogy kiérdemelték a címet.

Derekasan végigharcolták az első világháborúból hátra lévő két esztendőt, volt aki fogságba került közülük, akadt, aki hősi halált halt, 13 fő pedig további sebesüléseket szenvedett a harcokban.

Az összeomlást követően ahányan voltak, annyiféle irányt vett életük: volt aki visszavonult a közélettől és gazdálkodásnak szentelte hátralévő idejét, de többségük aktív szerepet vállalt az anyaország és az elszakított területek magyarságának szervezésében.

A rendjel dísztokja

A Horthy-rendszerben egy rövid ideig élvezhették a valódi hősöknek kijáró tiszteletet, egy részük pedig felvételt nyert a kormányzó által alapított Vitézi Rendbe.

Voltak, akik baleset vagy betegség következtében ideje korán elhunytak, volt, aki külföldre költözött, és voltak, akik a második világháborúban is szolgáltak.

Akik túlélték az újabb világégést és nem menekültek nyugatra, azokat általában a kommunista rendszer osztályellenségként kezelte, kitelepítések, vagyonelkobzások, koncepciós perek és börtön várt rájuk, vagy egyszerűen elfeledve, alja munkára kényszerítve, dicstelen körülmények között haltak meg.

Az emlékjel hátulja

Volt, aki részt vett '56-ban, és voltak, akik az utódállamok pribékjei vagy a hazai vörösök kezei között lelték halálukat.

Érdemes átolvasni rövid ÉLETRAJZAIKAT, kevés kivételtől eltekintve tanulságos sorsok és megrendítő, nem egyszer tragikus, de mindvégig hazafias, becsületes történetek rajzolódnak ki előttünk.

Források

Hét anekdota az első világháborúból

"Mi az anekdota? Hol komoly, hol derűs tartalmú, apró történet, amelynél közöljük rendszerint, hol történt, kivel történt és mikor történt? Ebben különbözik az adomától, amely általános keretek közt mozog" - írja Komáromi János, az első világháború egyik legkiválóbb elbeszélője, aki maga is élen járt a világégés történeteinek felkutatásában és megőrzésében.