Kezdjük azzal, hogy megértjük, mi is az az "incel". A szó mögött az involuntarily celibate, vagyis az önkéntelen cölibátus kifejezés bújik meg, ami húsz éve egy kanadai nő fejéből pattant ki. Alana ez alatt a jelszó alatt hozott létre egy internetes önsegítő csoportot még a kilencvenes évek második felében, olyan személyeknek, akik nem találtak párt maguknak. Végül a nő élete úgy alakult, hogy már nem lehetett tagja a közösségnek, így az oldal kezelését átruházta másra, akinek kezei között az szép lassan a nők elleni gyűlölet zászlóshajójává vált.
Van benne valami fanyar humor, hogy pont egy nő indította kezdeményezésből bontakozott ki egy olyan mozgalom, melyben a közösség tagjai elutasítják a női emancipációt és csupán a szexuális kielégülésre szolgáló eszközt látják bennük. Úgy vélik, hogy a nők férfiakkal egyenlő emberi lényként való elfogadása vezetett ahhoz, hogy heteroszexuális férfiak kénytelenek önkéntelen cölibátusban leélni életüket, amit a feminizmus és a nyugati társadalmak felett győzedelmeskedő liberális kultúra még inkább erősít.
Miután Alana tudomást szerzett arról, hogy mivé lett az önsegítő csoportja, a The Globe and Mailnek adott interjújában azt nyilatkozta,
hogy olyan érzése van, mint a maghasadást felfedező tudósnak, akinek találmányából háborús fegyvert készítettek.
Az incel világkép
Az incel közösség tagjai szerint ők azért nem kaphatják meg a nekik kijáró szexet, mert a szexuális forradalom lehetővé tette a nők számára a szexuális önrendelkezést, így már dönthetnek úgy, hogy csak a vonzó férfiakkal fekszenek le. Külön nevet is adtak a dekoratív, gazdag vagy tehetséges, szexuálisan aktív férfiaknak. Ők a Chadek, a vonzó nőket pedig, akik kizárólag velük állnak szóba, az inceleket figyelmen kívül hagyva, Stacyként emlegetik.
Már ezek az elnevezések is azt szolgálják, hogy a szexuálisan aktív embereket megfosszák személyiségüktől és az érzelmi szálakat kiiktassák a képletből. Az Urban Dictionary szócikke ezt a tulajdonságot emeli ki az incel közösségek tagjaival kapcsolatban. Úgy fogalmaz, hogy "az incelek azok, akik nem értik meg, hogy azért nem akarnak tőlük semmit a nők, mert szexuális tárgyként kezelik őket, és elviselhetetlen a stílusuk, azok a férfiak pedig, akik az incelek szerint „kijátszották a rendszert”, valójában csak tisztelettel bánnak a nőkkel."
Ők természetesen ezt nem így érzékelik. Szerintük vannak a menő férfiak, az alfák, az átlagosak, a normie/béta férfiak és ők, az omegák, akiket elnyom a más férfiak javára cinkelt, igazságtalan társadalmi rendszer, amit forradalommal kell megváltoztatni. Erre van is javaslatuk: egy államilag irányított barátnő újraelosztó rendszer.
Erőszak az incel nevében
A főleg Redditen és 4chanen (az alt-right legfőbb szerveződési felülete) élő élénk több tízezres incel-közösségekben mélységes nőgyűlölet bontakozik ki, a fórumozók egymást erősítik és egymásnak igazolják a nők elleni erőszak létjogosultságát. Legfőbb példaképük Elliott Rodger, aki 2014-ben 22 évesen a kaliforniai Isla Vistában mielőtt önmagával végzett volna, megölt hat embert és tizennégyet megsebesített. A merénylet előtti YouTube-videójában fejtette ki indítékait, miszerint elégtételt kíván venni azokon a gyönyörű nőkön, akikre vágyott, de visszautasították, és elpusztítja azoknak a népszerű közösségeknek a tagjait, akik nem fogadták be őt maguk közé.
Minassian is őt éltette támadása előtti Facebook-posztjában:
„Dicsőség a Legfőbb Úriembernek, Elliot Rodgernek”!
"Átment ER-be" - mondanák a közösség tagjai, akik az öngyilkosság gondolatának felmerülése esetén gyakorta bátorítják egymást, hogy előtte kövessenek el hasonló mészárlásokat, ezzel legalább értelme is lesz a haláluknak, sőt halhatatlanná válnak, valamint előmozdítják a csoport/mozgalom érdekeit is. Ez a hozzáállás sokak számára ismerősen csenghet, hiszen a terrorszervezetek működésének is meghatározó eleme a csoportszellem által beszippantott és megvezetett öngyilkos merénylő.
Ezért meg is jelentek olyan hangok, például a Guardian szerzője, Zoe Williams írásában, melyek elítélik, hogy a kanadai hatóságok nem kívánják terrorcselekményként kezelni a jelenséget. Pedig a meghatározása szerint a terrorizmus az erőszak alkalmazásának, vagy az azzal való fenyegetésnek olyan stratégiája, melynek célja a félelem keltés révén, meghatározott politikai, ideológiai, vallási célok kikényszerítése. A közösség tagjai pedig nőket akarnak megnyomorítani, megerőszakolni, meggyilkolni, csak azért mert úgy vélik, nekik joguk van a szexhez, amit a nők nem hajlandóak megadni nekik.
Az USA arról vitázik, mit kéne tenni
Nem csak a Guardian újságírónője volt az egyetlen személy, aki kifejtette véleményét a mozgalommal kapcsolatban. A társadalmi vitát egy híres közgazdász, a jónevű George Mason University libertariánus professzorának, Robin Hansonnak a blogposztja indította el, aki felvetette annak lehetőségét, hogy az incelek követelése valahol jogos. Ha a jövedelemkülönbségekre is keresik a politikai megoldást, akkor el lehetne gondolkodni a szexuális újraelosztás bizonyos formáin is. Érvelésében létjogosultságot ad a csoportnak azzal, hogy az alacsony jövedelemmel rendelkezőkhöz hasonlítja őket, akik az előnyhöz jutás érdekében szintén közösséggé szerveződnek. Hanson ezen séma mentén odáig jutott a bejegyzés végére, hogy furcsának vélte, hogy míg a jövedelemkülönbségek felszámolásával foglalkozó személyeket elismerik, addig a szexuális egyenlőtlenségekkel foglalkozóknak alacsony státuszt tulajdonítanak.
A bejegyzést követő óriási felháborodás miatt a közgazdász egy kiegészítést toldott a poszthoz, amiben leszögezi, hogy nem a nők elosztásában látja a megoldást, hanem készpénzes kárpótlásban, amivel ezek az emberek akár a prostituáltakat is könnyebben megfizethetik.
Ross Douthat a New York Times egyik legismertebb konzervatív szerzője hosszú véleménycikkben reagált Hanson felvetésére. Abból indult ki, hogy az alt-right képviselői, a nyugati világ radikálisai gyakran képesek olyan szögből megvilágítani egyes problémákat, amire a bevett véleményvezérek már nem képesek. Így, igaz, hogy ez a jelenség elsőre felháborítónak tűnhet, de nem tagadhatjuk le a létezését. A cikkben kiemeli, hogy a szexuális forradalom a nyugati társadalmakban olyan identitásproblémákat szült a férfiak és nők körében, hogy azok nem képesek meghatározni egymáshoz való viszonyukat, csökken a házasság, a családalapítás és a szexuális aktivitás mértéke is, miközben a popkultúra a hefneriánus értékeket (Hugh Hefner Playboy-alapítóra utaló kifejezés) dicsőíti, ami az emberi értékek helyett a testiséget állítja középpontba.
Legjobb megoldásnak ugyan a monogámia és az erkölcsösség erősítését tartja, ám tisztában van vele, hogy a társadalom ritkán mozdul el visszafelé, és a liberalizmus uralta világban ezen értékek erősítése nagyobb kihívásnak tűnik, mint a technológiai újítások, azaz a szexrobotok bevonása vagy a prostitúció legalizálása.
A Washington Postban megjelent cikkében Molly Roberts rámutatott arra, hogy a fent említett férfiak érvelései azt feltételezik, hogy
a szex valami olyasmi, amit a nők adnak, a férfiak pedig elvárnak.
Továbbá felkavarónak véli, hogy olyan korban élünk, mikor az emberek képtelenek a szexuális önmérsékletre és ha máshogy nem megy, hát szexrobotokkal akarják kielégíteni vágyaikat.
Hasonlóan érvelt Sian Norris, a New Statesman szerzője is, aki szerint a felvetést már csak azért sem lehet a vagyoni újraelosztással egy lapon emlegetni, mert a nők nem tulajdonok. Norris a társadalmat hibáztatja azért, mert a fiatal fiúkban olyan kép alakul ki a nőkkel kapcsolatban, hogy azok nem többek, mint a vágyaikat kielégítő eszközök, a szexrobotok pedig csak tovább erősítenék ezt a képet.
Miért épp most kerültek középpontba?
Az elmondottak alapján felmerülhet bennünk a kérdés, hogy mégis miért vetül ekkora médiafigyelem egy összességében még amerikai viszonylatban is mérsékeltnek tekinthető mozgalomra, hiszen a csoportra még Rodger 2014-es merénylete után sem figyeltek fel az internetes szélsőségekkel foglalkozó kutatók.
A választ az amerikai társadalom elit- és hagyományellenességében kell keresnünk, amit a legutóbbi elnökválasztás során Donald Trump (annak ellenére, hogy ő is a gazdasági elit tagja) csúcsra járatott kampányában. A máig nem definiálható alt-right nagyon sok eszmét olvaszt magába, ennek szárnyán került elő az internet legmélyéről az incel is. Az eszmének olyan népszerűsítői lettek, mint a Fidesz meghívására múlt héten hazánkba is ellátogató Milo Yiannopoulos, aki a Breitbart nevű internetes portálon arról értekezett, hogy
a mosógép és a fogamzásgátló tabletta feltalálása tehető felelőssé azért, hogy a "hagyományos női munka, női szerepkör" és férfiaknak való "természetes" alárendeltség erodálódott.
Bár később ezt a bejegyzését szatíraként állította be, sok fiatal követője komolyan vette.
Tehát létezik egy ilyen megközelítés, mely a nők jogainak kiszélesedésére húzza rá a jelenséget, és ott a másik, ami már az említett hefneriánus bálványimádatban látja a probléma gyökerét. Az újraelosztáson gondolkodó szerzők figyelmen kívül hagyják azt, hogy az incel közösség tagjai sokszor nem magára a szexre vágynak, hanem a nők feletti uralkodásra, ezért előreláthatóan a szexrobotok nem oldanák fel a bennük felgyülemlő feszültségeket.
Ugyan felmerül a monogámia és az erkölcsösség gondolata, mint megoldás, de azonnal el is vetik a könnyebb utat keresve. Pedig a kulcs valahol itt lenne. A felborult értékek megtalálásában és a fiatalkori felvilágosításban. Az állam szerepe nem abban kellene megmutatkozzon, hogy pénzt ad azért, hogy kurvákhoz járhassanak a 0-24-ben World of Warcraft karaktert építgető, szociális élettel nem rendelkező fiatalok, hanem abban, hogy elérhetővé tegyen olyan közösségépítő programokat, műsorokat, amik helyettesítik a nőket dehumanizáló pornográfiát, szexrobotokat, a mértéket nem ismerő, a határokat újra és újra átlépő bizarr bálványokat, ezzel növelve az esélyét annak, hogy a felnövekvő generáció elfogadja: a szex nem jogi kérdés, azt nem lehet követelni. Senki nem kérhető számon azért, mert valakihez vonzódik, valakihez pedig nem, és nem a szexhez, hanem a nemet mondáshoz van jogunk.
Ezek az emberek tévedésben élnek, mikor arról beszélnek, hogy az önkéntelen cölibátus probléma, amire megoldást kell találni, a probléma maga ugyanis az, hogy egy ilyen felvetés megfogalmazódhat és vannak, akik ezt legalizálják azzal, hogy megoldásokat keresnek rá.