2018. 06. 24. 02:09

Egy kicsit újra fájt Trianon

Mármint nem nekem, vagy bárki másnak, hanem az emlékezetpolitikánknak. A magam részéről még mindig nehezen (vagyis nem) tudom elfogadni, hogy a kormány június 4-ét nem merte gyásznapnak bevállalni, és egy csavarral inkább lett egy zavarodott, ünnepinek tűnő emléknapunk Trianonról. Számomra ez még mindig olyan, mintha a jogásztrükkökhöz szokott politika nem akarná megérteni a tragédiák rettenetesen egyszerű érzelmi világát. Pedig van nekik. A Trianon rockopera ezt próbálta megfogni.

Sajnos Trianon kérdése az egyik legátpolitizáltabb és ezáltal legszimbolikusabb darabja lett a magyar történelemnek. Mivel az elmúlt száz évben a politikai táborok szubkulturális módszerekkel osztották ki egymásnak az éppen testhezálló nemzeti tragédiákat, természetesen egy olyan darabról mint ez, máig nehéz elfogulatlan véleményeket hallani.

A balliberális sajtóban most éppen nem értik, hogy egy trianoni darab miért ilyen szomorú, miért nem ún. „szembenéző”, ami valószínűleg a felejtésnek lehet egy burkolt, politikailag korrekt szinonimája. Eközben pedig a jobboldali, „hazafias” érzületű tábor hálásan gyűjtögeti az elé szórt határkavicsokat, hogy végre szobrot emelhessen belőle valakinek, akárkinek, akit érdekel még egy ország – az ország- kétharmadának elveszítése.

Szóval egyes kritikák szerint a trianoni opera túl szomorú. Én pedig inkább az kérdezem, lehet-e egyáltalán túl szomorú egy tragédia. Ezen ponton pedig rögtön kiviláglik, hogy

a szélsőséges gondatlanságot csak szélsőséges gondoskodással lehet az értékek mérlegén egyensúlyba helyezni.

Ezért feszülünk egymásnak megannyiszor amikor nem értjük, a másik miért őrül meg valamitől, ami minket már-már direkt, tudatosan hidegen hagy. Pedig pont azért teszi, hogy minket is pótoljon a mérlegen.

A pénteken és szombaton ősbemutatott darab előtt bevallom, egy kicsit féltem attól, hogy mennyire lesz szívhez szóló, tárgyilagos, témacentrikus a rendezés, no és persze attól is, hogy mennyire lesz átpolitizált, és mennyire lesz igényes.

Szerencsére pozitívan csalódtam.

Az Esztrád Színház Trianon rockoperáját még a júniusi időjárás is fagyosan figyelte, így nem irigyeltem a színészeket, akiknek a hideg szélben kellett éppen büszkének, vagy elgyengültnek lenniük. Bár mozogni mozogtak eleget, a folyamatos „színpadi” mozgás meghatározó szerepe volt az előadásnak. Lovak, teherautók, személyautók, tüntető diákok, vaktölténnyel lövöldöző határőrök között durrant a pirotechnika, hogy ezeket elhallgattatva elszavaljanak egy-egy Adyt, József Attilát, Reményiket, Juhász Gyulát, netán korabeli rádióadást játsszanak be, vagy éppen Varga Miklós, Vadkerti Imre, Kalapács Józsi, vagy Rudán Joe férfiasan szomorú hangja töltse be a teret.

Szóval azért volt néhány olyan jelenet, amikor az ember tényleg akart is figyelni arra, amit lát.

A darab tulajdonképpen a XX. századon vezeti végig az embert: röviden bemutatja a századfordulót, aztán az első világháborút a vörös terror súlyosbítja, majd tetemre hívja Horthy a magyar fővárost, de gyors bombaként robban a trianoni tragédia, amit nem sokkal később a bécsi döntések próbálnak enyhíteni. De a nácik őrjöngését, a második világháború pusztítását újra a vörösök követik, aztán ’56-ban lőttek, majd a diákok lázadni kezdtek, a szekusok meg terrorizálták az erdélyieket.

Mindezt lezárta a rendszerváltás, annak részben máig aktív szereplőivel, és még az Unióba is beléptünk. A darab ezeken a fejezeteken egyenként, hol kisebb, hol nagyobb kitérésekkel mutatja be, hogy mikor, mennyire lehetett Trianonról egyáltalán beszélni. Történetünk a 2010-es törvénnyel zárul, aminek köszönhetően Nemzeti Összetartozás Napja néven úgy csinálunk, mintha Trianon nem fájna, legfeljebb kényelmetlenül csiklandozna.

Attól is féltem, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében mennyire lesz ráhúzva a Fidesz-kormányra a határkavicsokat szóró szerep, de szerencsére ezt nem túlozták el. Legalábbis a darabban nem, mert ott csak egy pillanatra mutatták meg az akkor még szabadságra vágyó Orbán Viktort, ahogyan 1989-ben beszédet tart a Hősök terén. De az opera szövegkönyvének hátlapja azért mégis visszaad egy darabot a valóságból és rámutat, ki fejezi be napjaink történelmét:

A rockopera egyébként rengeteg szépen előadott szavalást hozott, újra megerősítve bennem a véleményt, hogy a verseket sokkal könnyebb lenne megszerettetni –sőt, egyáltalán megértetni- a kisdiákokkal, ha butuska felolvasások és szégyenlős bemagolások helyett igazi, szinte már muzsikális hatású szavalások történnének. Azt nem tudom -nem merném- megítélni, hogy a megírt rockszámok mennyire tudnak majd az István, a királyhoz hasonló utóéletet élni, de rossznak egyáltalán nem mondanám őket. Az idő majd igazolja a jobbakat, ha akarja.

Összességében a Trianon rockopera egy élvezhető, látványban és hangzásban is aprólékosan megtervezett produkció benyomását keltette, a magyar emlékezetpolitika évtizedes adósságának törlesztéséhez pedig egy teljesen korrekt tételt kínált.

(Fotók: MTI/Szigetváry Zsolt)