Gajdics Ottó nem szégyelli, hogy a KISZ-ben szocializálódott, és még ma is felmondja, amit ott tanult

Ha eddig bárkinek bármi kétsége lett volna, Gajdics Ottónak köszönhetően végképp meggyőződhetett róla, hogy Magyarország 2018 április 8-án beült a Doki időgépébe, és visszarepült 1985-be. Vagy '82-be. 

A Nemzet Vértolulása az Echo TV Angard című műsorában fejtette ki tegnapelőtt, 

hogyan is kell helyesen kritizálni a rendszert.

 Szerinte ugyanis kétféle kritika létezik. Az egyik, a helytelen, az, amely

"éktelen gyűlöletében és fóbiájában el akarja söpörni a fennállót, és ezért aztán neki minden rossz."

Na, most az nem kérdés, hogy disztingválni minden helyzetben, minden hatalommal szemben fontos. Az viszont a hozzám hasonló egyszeri jobbert azért némi csalódottsággal tölt el, hogy a kultúrharc lövegeinek tüze alatt még mindig nem omlottak le a politikai korrektség bástyái - sőt, ha úgy kényelmes, akkor a legvitézebb kultúrharcosok is elbújnak mögéjük. Mert, hát, mégis miféle libsi nyünnyögés az, hogy nem lehet éktelenül gyűlölni, fóbiálni?

Pláne miért bűn, ha valaki "el akarja söpörni a fennállót" ? Hát, nem a fennálló liberális ízlésterrort akarják elsöpörni a fennálló hatalom lelkes hívei?

No, de lányos zavarunk nem tarthat sokáig, mert érkezik a megoldás is.

A konstruktív, a jó szándékú, a normális kritika.

Amelynek legfontosabb ismérve, hogy titokban hangzik el,

"nem nyilvánosan, abban a hangzavarban, amit az általam bűnnek tartott acsarkodás, nem normális őrjöngés kelt."

 

Nagy elődök nyomában

Nos, a Tolnai Napló 1951-es cikkének tanúsága szerint e szép gondolatokat Sztálin elvtárs is pontosan így vázolta fel.

 

"A továbbiakban rámutat Sztálin elvtárs, hogy a kritika alatt nem akármilyen kritikát értünk, hanem gondosan meg kell különböztetni az ellenséges kritikát dolgozóink egészséges, jószándékú kritikájától. Sohasem szabad az alulról jövő, becsületes, jószándékú kritikát összekeverni az ellenség hangjával. Az ellenség építő munkánkat akarja akadályozni „bírálatával" is, míg dolgozóink kritikája, ha néha nem is egészen megfelelő a hangja, az építést, az egészséges fejlődést segíti elő."

 

E bölcs intelemre aztán az addig decens komolysággal megnyilvánuló Závecz Tibor közvéleménykutató felcsattan:

" '82-es KISZ-taggyűlésen érzem magam, komolyan. Mert az "építő jellegű kritika", ez volt az a nagyon fontos fordulat, amitől akkor is borsódzott egy kicsit a hátam. Mert ez pontosan azt jelentette, hogy mindent elfogadok, valami nagyon belső fórumon hangot adok némely kritikus hangnak, de alapvetően elfogadom az egészet. És nem vezet az egész sehova." 

A válasz pedig mindent szépen a helyére tesz:

"A helyzet az, hogy ott szocializálódtunk. Nincs ezen mit szégyellni."

 

 

Igen, ezt mondja a régimódi kereszténydemokrácia élharcosa a Kommunista Ifjúsági Szövetségről. És, hát, az a helyzet, hogy tényleg nem kell ezt röstellni, hiszen akkoriban a kockázatos és a nagy többség által nem is ismert ellenzéki mozgalmakon kívül tényleg nem nagyon lehetett máshol szocializálódni. És igaza van Gajdicsnak abban is, amikor hozzáteszi, hogy rengetegen csak kényszerből voltak ott, hiszen az "egy kőkemény diktatúra volt".

Tényleg az volt. És sajnos rohadtul eredményes. Hogy mennyire, azt tökéletesen mutatja, hogy 

2018-ban egy saját meggyőződése szerint antikommunista ember jelesre vizsgázva felmondja a marxizmus-leninizmus egyik alaptételét jelentő "demokratikus centralizmus" téziseit, aztán elégedetten hátradől, hogy milyen jól odavágott a komcsiknak.

És észre sem veszi, hogy a háta mögül Kádár János szelleme megveregeti a vállát.

(Fotó: Ifjú Gárdisták továbbképzésen a tatai KISZ-táborban, 1985-ben, Forrás: Magyar Rendőr/Fortepan)

Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!

Friss