Utoljára még megmutatja erejét a távozóban levő nyár, forró délutánon érkezünk a Páneurópai Piknik 30-ik évfordulójára Sopronpusztára. Gyerekek pörögnek a mini körhintán, küzdenek nagyokat sikongatva és nevetve az akadálypályán. A füvön családok heverésznek plédeken, az asztaloknál jól csúszik a hideg sör a régi idők forró történetei mellé. Mert hát nem is olyan régen, három évtizeddel ezelőttig nagyon más világ volt itt.
Az '56-ban családjával gyerekként nyugatra menekült bécsi úrral a határtól ötven méterre beszélgetünk – 1989 előtt két kilométernél közelebbre csak különleges engedéllyel jöhetett az egyszerű halandó. Kemény, rosszabb időkben egyenesen pokoli vidék volt ez negyven hosszú esztendőn át. És éppen harminc éve döntött úgy néhány tucatnyi ember, hogy egyszerűen úgy tesznek, mintha Sopronpuszta is csak egy egyszerű kis erdei tisztás lenne, ahová ki lehet ülni egy vidám délutáni piknikre.
A Páneurópai Piknik emlékparkjának bejáratánál az egykor itt állt rettegett Vasfüggöny és a berlini fal egy darabja fogad. Valójában 1989 nyarára a négy évtizede felhúzott szögesdrótos határzárat már elbontották – ám a német főváros még kettétépve éktelenkedett Európa közepén. A piknikezni érkező magyarok zsebében már több mint egy éve világútlevél lapult, ha kedvük tartja, simán átruccanhattak volna vásárolni Bécsújhelyre. De ők nem ezért jöttek. Hanem azért, hogy ország-világ előtt világossá tegyék:
Úgy tűnt, minden a tervek szerint alakul, az utolsókat rúgó diktatúrának se ereje, se szándéka nincs meggátolni a Páneurópai Pikniket. Retorziótól már csak azért sem kellett tartani, mert e rendezvény fővédnöke Habsburg Ottó mellett a hatalma delelőjén álló Pozsgay Imre volt. Aztán megjelentek a váratlan vendégek. Tömött sorokban, férfiak, asszonyok, gyerekek, akik eldöntötték, bárhogyan is, de aznap mindenképp átjutnak a szabad világba.
A Német Demokratikus Köztárság nevű szörnyállamból érkeztek, amely ekkorra már Románia mellett Európa egyik legborzasztóbb helyévé vált. Ma már hihetetlen, de 1989 nyarán Kelet-Berlin, Rostock, vagy Drezda jobban hasonlított Bukarestre, mint Budapestre. Végtelennek tűnő sorban állások az egyre üresebb boltok előtt, az ország élén egy valóságtól napról napra jobban elszakadó, véres kezű diktátor, aki az élet minden szféráját átszövő, kegyetlen titkosrendőrséget tart fenn. Ekkoriban a kontinens keleti felén már a józanabb kommunisták sem a rendszer fenntartásán, hanem hatalmuk minél alaposabb átmentésén dolgoztak, ám Ceausescu és Honecker vak és süket volt az idők szavára. Utóbbi nem sokkal korábban hetykén vetette oda egy újságírónak: a Berlini fal száz év múlva is állni fog.
Nem csoda hát, hogy a papíron a "testvéri szocialista országba" üdülni érkező keletnémeteknek eszük ágában sem volt visszatérni. A piknikről térképpel ellátott szórólapokról értesültek, amelyeket a mai napig nem tudjuk, pontosan kik juttattak el hozzájuk. Őket ez különösebben nem is érdekelte, egyszerűen át akartak jutni Ausztriába, hogy onnan hazájuk szerencsésebb felébe mehessenek, ahol évtizedek óta nem látott rokonaik, és egy emberhez méltó élet várta őket. Talán azt sem tudták, hogy eredetileg csupán egy jelképes, a rendezvény delegációja számára fenntartott néhány órás határnyitásról volt szó. A szórólapokon legalábbis hivatalos papírok nélküli, teljesen szabad átjutást ígértek, ami azért volt fontos, mert nekik a magyarokkal ellentétben még ekkor is ott állt az útlevelükben: "Érvényes a szocialista országokba." Akkor és ott úgy tűnt, az egyetlen reményük, hogy aznap valahogyan, bármi áron átjutnak.
Amikor aztán a sorompó felemelkedett, megiramodtak, és a piknikezőket, meg a határőröket is elsodorva áttörtek. Bella Árpád határőr parancsnoknak másodpercei voltak a döntésre – és ő
Évekkel később úgy fogalmazott: pontosan tudja, hogy törvénytelenül járt el, ám ma is ezt tenné, mert
"ennek köszönhető, hogy ma Sopronpusztán emlékhely és nem kegyhely van."
1989. augusztus 19-én délután mintegy hatszáz NDK-s menekült jutott át a szabad világba. A keletnémet kommunista diktatúra számára világossá vált: képtelen bent tartani állampolgárait az országnyi börtön rácsai mögött. Az esemény már aznap este az európai és amerikai híradók vezető anyaga volt, másnap pedig szinte minden újság címlapjára felkerült az ország. Méghozzá olyan pozitív kontextusban, ahogyan 1956 óta sosem. A magát lelkes reformerré maszkírozó kommunista kormány és a pikniket szervező ellenzéki pártok fürödhettek a hírnévben és a megbecsülésben, amelyet aztán igyekeztek a közelgő szabad választásokon politikai profitra váltani.
"Látom, a fejesek felvették a szép öltönyüket mára, nekünk meg a díszegyenruhánk viselését is megtiltotta a miniszter."
-dohog egy egykori határőr, aki harminc évvel ezelőtt ezen a környéken szolgált. Azokban az órákban és napokban a hatalom szinte minden felelősséget rájuk helyezett, most viszont
Akik hivatásosként folytatták, azokat 2007-ben szélnek eresztették, most már nyugdíjasként, vagy civilként jöttek el emlékezni. Az ünnepséget tisztes távolból, a sörsátor árnyékából követik. Fegyelmezett katonaemberek, csak egy-egy félmondatban utalnak rá, hogy nem minden úgy történt, ahogyan az akkori és mai fejesek emlékeznek.
Egy biztos: nekik oroszlánrészük volt abban, hogy harminc évvel ezelőtt Magyarország néhány napra a bátorság, a könyörületesség és a szabadságvágy szimbólumává vált világszerte. Kegyelmi pillanat volt ez itthon is. A magyar közvélemény talán azóta sem volt ennyire egységes semmilyen kérdésben. '89 nyarán a párttitkártól az ellenzéki aktivistáig, az akadémikustól a melósig, a Horthy-korszakot visszaváró hardcore jobbosoktól a nyugati civilizáció fényét epekedve váró echte liberálisokig tényleg mindenki egyetértett abban, hogy a "csóró endékásokat" át kell engedni a határon, hadd menjenek. Ha akkor tudtuk volna, hogy milyen harminc év áll előttük, és milyen előttünk, talán kilencmillió magyar is követi őket nyugatra.
Hál'Istennek nem tudtuk.
Ahogyan Balázs Fecó kötetnyi társadalomtörténeti tanulmánynál pontosabban énekli:
Hittünk benne, hogy nincs határ.
Tudtuk, nem lesz mindig így,
de egyszer végre ünnep volt.
Azóta se volt ilyen ünnep. De legalább jut nekünk 5-10 évente egy évforduló, amikor megemlékezhetünk az utolsó nagy dobásunkra, a magyar világpolitikai 6:3-ra. Addig se ezt a mai nyomorult grundfocit kell nézni.