Anarchy in the T.K. - zűrzavaros, véres és tragikomikus epizód volt a vörös 133 nap

Anarchy in the T.K. - zűrzavaros, véres és tragikomikus epizód volt a vörös 133 nap

A Clio-intézet által szervezett, a Tanácsköztársaság századik évfordulója alkalmából zajló előadás-sorozat legutóbbi rendezvényén Hatos Pál és Bödők Gergely történész beszélt a 133 napos kommunista diktatúra kérészéletű működéséről, egyszerre rémisztő és tragikomikus pillanatairól.

Mikor jön a szex?

„Ez a téma olyan, mint egy szerelmes film. Mindenki azt várja, lesz-e ágyjelenet? Vagyis, szóba kerül-e a zsidók szerepe?"

 - kezdte igen erős felütéssel előadását Hatos Pál. A történész hozzátette: a kérdést nem érdemes tabuként kezelni, ugyanakkor a „133 napos zsidóuralom” narratívája a valóságtól idegen legenda csupán.

  • A piaristák nagyjából fele kilépett a rendből a Tanácsköztársaság idején. A zsidó származású Sík Sándor vállalta a várható üldöztetést, és maradt.
  • Weisz Manfréd csepeli gyárának államosítása után öngyilkosságot kísérelt meg. 
  • a tanácskormány rendeletben telepítette ki a fővárosból a menekült galíciai zsidókat, mint "élősködőket"
  • Szolnokon az ellenforradalmárok nagy része zsidó volt, míg a kommunisták többsége keresztény.
  • 1919 májusában a szegedi Mars téren álló „vörös laktanyát” egy többségében zsidó származású tisztekből álló különítmény foglalta el. Ha úgy tetszik, a „Szegedi Gondolatot” zsidók indították útjára. 

 - sorolta Hatos Pál az antiszemita toposzokba nehezen illeszthető tényeket. Bödők Gergely hangsúlyozta: a korszakban a magyarrá asszimilálódásnak számos fokozata volt az anyanyelv-váltásól a vallás elhagyásán át a névváltoztatásig. Ezeket általában a szokásosok, attitűdök, identitások változása is kísérte. Voltak azonban olyanok, akiknél ez a folyamat csak féloldalasan ment végbe, vagy megrekedt:

elődeik azonosságtudatát már elvesztették, ám a magyarságot sem tudták még igazán magukénak érezni. 

A történész szerint a kommunistává vált magyar zsidók nagy többsége ilyen ember volt. Kun Béla egy beszédében őszintén ki is tért erre, leszögezve, hogy 

„apám zsidó volt, én kommunista lettem.”

 

Választójogot a nőknek - kivéve az én feleségemnek

A korszak kutatását Hatos Pál szerint két tényező nehezíti jelentősen: Egyrészt ez volt a legrövidebb ideig fennálló magyarországi politikai rendszer (az 1956-os 12 szabad nap volt csak ennél rövidebb, ám a forradalom rendszere még éppen, hogy csak körvonalazódott, amikor vérbe fojtották). Másrészt a Tanácsköztársaság ugyan rendeletek tömegét bocsátotta ki, és számtalan testületet, intézményt hozott létre, ám

a jogszabályokat a gyakorlat sokszor felülírta, a hatáskörök pedig végig rendezetlenek, zavarosak voltak.

Jellemző példaként a választójog ügyét említette. Ezt egy csupán néhány nappal az országos tanácsválasztások előtt megalkotott rendelettel szabályozták, 

„el lehet képzelni, milyen választásokat lehetett ez alapján lebonyolítani”

 - mutatott rá Hatos. A kommunisták büszkén hirdették, hogy általánossá tették a választójogot, ám közben ebből a körből kizárták a korábbi hatalom képviselőit, a papokat, és a „kizsákmányolókat” - utóbbiak javarészt néhány főt foglalkoztató kisiparosok, vagy kisgazdák voltak.  

„Leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy, aki addig nem szavazhatott, az most kapott rá jogot, aki addig szavazhatott, attól viszont megvonták ezt a jogot.”

 - foglalta össze Bödők Gergely. 

A magyar történelem során először megadott női szavazójoggal a vidéki asszonyokat sokszor kommunista férjeik nem engedték az urnákhoz, akik a magántulajdon eltörlését, és a proletárdiktatúrát lelkesen támogatták, azt azonban már nem tudták elképzelni, hogy a feleségük is éppen úgy beleszólhasson a politikába, mint ők. 

Anarchy in the T.K.

Már a rendszer pontos meghatározása sem egyszerű. Azt vezetői is büszkén vállalták, hogy a „proletariátus diktatúráját” valósítják meg, ám 

„a Tanácsköztársaság nem tekinthető szilárd, monolit hatalmi rendszerű diktatúrának, sokkal inkább véres, anarchikus és sokszor komikus epizódnak”.

 - véli Hatos Pál. A történész szerint erre a 133 napra egyszerre volt jellemző a zűravaros kapkodás, a rideg könyörtelenség és megmosolyogtató komolytalanság. Utóbbit hasonlóan látták a kortárs elkötelezett kommunisták is. Lukács György például nem is tartotta igazi forradalomnak azt a rendszerváltást, amelyet „finom egyiptomi cigaretták füstjében” hoztak tető alá, Vincze Sándor népbiztos pedig úgy emlékezett:

„A kormány felének lógott a lába az asztal alatt. Nevetségesnek hatottak még a legjobb indulatú ember számára is.”

Bödők Gergely megjegyezte: A Tanácsköztársaság nem „rasszista bűntörténet”, és nem is hőskorszak volt – sokkal inkább permanens válságmenedzselési kísérlet. Ennek nem ritkán része volt a gátlástalanul alkalmazott megfélemlítés és erőszak is. A főként Budapesten garázdálkodó Lenin-fiúkhoz, vagy Szamuely Tibor hírhedt különítményéhez hasonló terrorcsapatokat a kormányzat sokszor alig, vagy egyáltalán nem tudta kordában tartani. Utóbbi kapcsán Hatos Pál megjegyezte:

"Szamuely Tibor legalább 100 ember megölésével vádolható alappal. Tömeggyilkos, mindegy, hogy „szerette a málnaszörpöt, vagy, hogy nyaraltatott-e gyerekeket a Balatonnál."

A korszak egyik legbizarrabb rendelkezését azonban maga a Kormányzótanács adta ki Varga Jenő pénzügyi népbiztos javaslatára – tette hozzá Hatos Pál. Ennek jegyében 1919 májusában Fővárosi Tehermentesítési Bizottság alakul az inproduktív elemek eltávolítására. A testület több tízezer ember – „burzsoák”, munkanélküliek, hajléktalanok, szélnek eresztett cselédek – kitelepítéséről döntött Budapestről. Közéjük sorolták a világháború során Magyarországra menekült galíciai zsidókat is, akiket a propagandasajtóban „parazitákként” emlegettek. 

Ez a rendelkezés lényegében egyszerre volt előképe a nyilasok kampányszerű zsidóüldözésének, az ötvenes évek kitelepítéseinek, és a malenkij robotnak – ugyanakkor egyszerre cáfol rá a Tanácsköztársaságot „humanista kísérletként” és „zsidó rémuralomként” láttató narratívákra.

A történész szerint a valóságról sokszor tudomást sem vevő idealizmus, a türelmetlenség, és az agresszivitás szorosan összekapcsolódott, és jelentős részben egy tőről fakadt.

A Tanácsköztársaság vezetőinek legfontosabb közös tulajdonsága nem a származásuk, hanem az életkoruk volt.

Nagyon fiatal, nagyon tapasztalatlan emberek kezébe került hirtelen nagyon nagy hatalom - mutat rá Hatos Pál. 

Forradalmi Kormányzótanács

Gyermekeink is ezt fogják emészteni

Hatos szerint a proletárdiktatúra bukása utáni „számonkérés” éppen annyira esetleges, minden jogalapot nélkülöző és sokszor brutálisan kegytelen volt, mint a vörösterror. Jellemző példaként említette, hogy a fehérterror éppen abban a Somogy vármegyében követelte a legtöbb emberéletet, ahol a Tanácsköztársaság idején a legkevesebb kivégzés történt. 

A történész megjegyezte: úgy véli, 

„a Nemzeti Vértanúk Emlékművét tényleg vissza kell állítani, de rá kell írni az összes ártatlan áldozat nevét, bármilyen színű terror idején gyilkolták is meg.” 

A Szovjetunióban kialakult és Magyarországon a II. világháború után kiépített rezsimekkel ellentétben Hatos Pál szerint a 

Tanácsköztársaság nem tekinthető pártállamnak. 

A hatalmat nem a kommunista párt gyakorolta, amelyet a hatalomátvétel pillanatában egyesítettek a szociáldemokrata párttal, majd a Forradalmi Kormányzótanács – a hatalom valódi letéteményese -. megalakulása után az összeolvasztott párt működését is felfüggesztették. A Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja csak júniusban alakult meg, és döntéshozó szervei érdemi befolyást nem gyakoroltak az eseményekre. 

Az 1918 őszén, illetve 1919 tavaszán-nyarán tomboló káosznak Hatos szerint az egyik legfőbb oka az volt, hogy a történelem hirtelen fordulata során hatalomra került új elitnek az égvilágon semmilyen kormányzati tapasztalata nem volt, nem is lehetett. A történész úgy véli, 

„a magyar történelem súlyos, vissza-visszatérő deficitje, hogy a hatalom nem enged kiépülni kormányképes ellenzéket. Tisza István is úgy lépett le a színpadról, hogy nem hagyott maga mellett felnőni életképes alternatívát.”

Hatos Pál hangsúlyozta: az 1918-19-ről szóló történetírás és közbeszéd a mai napig tele van elhallgatásokkal és torzításokkal. 

„Még gyermekeink is ezt a történetet fogják emészteni.” 

 - foglalta össze a történész.