Mielőtt bárki megijedne, ez nem egy Joker-filmelemzés, bár nem egészen spoiler-mentes. Volt ebben a zseniális alkotásban (bocs a minősítésért, de tényleg zseniális) egy momentum, ami a nagy egészben talán fel sem tűnik, ugyanakkor rendkívül tanulságos.
A történet szerint Murray Franklinnek az a dolga (és nagyon ügyes is ebben), hogy egy válságban lévő társadalomban - ahol az elit bohócnak tartja azokat, akik nem vitték semmire, az utcákat pedig ellepték a patkányok - könnyed, humoros formában bagatellizálja, és tegye nevetségessé a válságot. Ez egy biztos recept, a tömegnek cirkusz kell, és az még jobb, ha mások szerencsétlenségén tud szórakozni (legyen az egy gladiátor a római arénában, vagy egy vendég a Mónika-showból, mindegy).
Mivel ez egy bevált módszer, a működtetői is magabiztosak. Murray Franklint sem igazán hozta zavarba, hogy a mellette ülő férfi már nem egy kitaszított kisember, Arthur Fleck, és nem is egy névtelen bohóc a tömegből, hanem már maga a Joker. A gyilkos.
Ez lehet egy sablon is, de Franklin tragédiája mégsem ebben állt. A showmannek megvolt a lehetősége, hogy leállítsa a műsort, és lelépjen, de nem tette, hiába is kérték tőle ezt. Egyszerűen túl gőgös volt ahhoz, hogy rájöjjön, ezek az utolsó pillanatai, ehelyett elhitette magával - na, meg persze a közönségével is -, hogy még ő irányítja a helyzetet. Hogy semmi baja nem eshet, ha húzza az időt, ha továbbfolytatja a kisded játszmáit.
Ennél nagyobbat nem is tévedhetett.
Franklin persze sok mindenkivel behelyettesíthető. Gondoljunk arra, amikor a saját egonk nem enged kiszabadulni a függőségünkből, de ugyanilyen torz a valóságképünk, mikor a klímaválsággal nézünk szembe.
Az pedig szerintem nem kérdés, hogy a jelenlegi rendszer ugyanolyan vak, mint a filmvásznon látott Wayne-féle elit, és ha pedig ezt tényként elfogadjuk, (el)várható az is, hogy a bohóc-tömeg egy Jokert követve lángra borítsa a várost.