Október 6. nekem nem gyásznap. A gyász Világos volt. A zokogó honvédok, a gazdáiktól elszakított lovak keserves, rémült nyerítése, a könnyeitől fuldokolva megszólalni is képtelen Görgey, aki még nem is tudta, hogy éppen ekkor károg rá egy jó másfél századra elég mocskot a török határ felé osonó Kormányzóelnökúr. Az gyász volt.
Október 6. a büszkeség napja. A vállalásé. A meg nem hajlott gerincé. Az ökölbe szorított kézzel, remegő térdekkel is egyenes tekinteté. Damjanich odavetett szavaié:
"Hóhér, a szakállamra, vigyázz!"
Október 6. az erő napja. Amikor a hazaszeretet, a hit, és a méltóság fölé kerekedik a rettegésnek, a megalázottságnak, és az elkeseredésnek. Amikor minden, ami az emberben erő, legyőzi azt, ami az emberben gyengeség. Amikor a bitófán lógó Damjanichnak térdre borulva kezet csókoló Vécsey láttán zavartan kapják el tekintetüket a kivégzőosztag rezzenéstelen arcú hóhérjai
Október 6. a remény napja. Hogy soha-soha többé nem lesz szüksége a hazának arra, hogy emberek haljanak meg érte. És, hogy, ha mégis, akkor lesz erőnk nekünk is meghozni ezt a véres, iszonyú, és szent áldozatot. Hogy akkor majd megfogják a kezünket azok, akik 170 éve, azon a jéghideg aradi hajnalon vállalták ezt. Ahogyan fogták azoknak is, akik egy évszázaddal később szenvedtek szinte egészen pontosan ugyanazért, mint ők. Faludy György 1950. október 6-án, az ÁVH pokoli pincebörtönében is érezte ezt a kézszorítást, és minden idők egyik legfájdalmasabb, legkönyörtelenebb és éppen ezért legszebb magyar versét írta meg.
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.
Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
– Az Al-Dunán – szólt – mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki –
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.
A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.
Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hűs lidércként messze táncolt.
Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.
Száz év – s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év – hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull – hány nap, hét és hónap óta! –
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.
(Az ÁVO pincéjében, 1950. október 6.)