Az elmúlt harminc esztendő az elszalasztott lehetőségek brutális, élveboncolással felérő állatorvosi lova. Tulajdonképpen az a csoda, hogy a demográfiai mélyrepülés a gyenge alapokról csak évekkel az ezredforduló után indult el ilyen látványosan, és a kiszolgáltatott, elképesztően kitett gazdaság két nagyobb roppanással „megúszta” ezeket az időket. A 2010 utáni első parlamenti ciklus, bár bővelkedett az ijesztő előjelekben, ma már csak boldog, „demokratikus” békeidőnek tűnik: vélhetően kevesen számítottak volna arra, hogy a kormányzó pártok a parlamenti díszlet fenntartása mellett úgy fogják ünnepelni a „rendszerváltás” harmincadik évfordulóját, hogy időközben teljes, több százezres társadalmi csoportok jövőjéről mondtak le. Vagy éppen zabálták fel azt szó szerint.
Valami egészen hasonló mondható el a „fejlett világról” is, azzal a különbséggel, hogy annak nagy részén voltak és vannak tartalékok, valamint szerencsésebb részein bekövetkezhetett a nálunk fájó módon hiányzó polgárosodás - és a politikai szféra ilyen vagy olyan kontrolljának kísérletei is. A kilencvenes évek a részvények, a kétezresek pedig az ingatlanok világából elinduló válságörvényei már időben jelezték a globális futószalag „alkatrészei”, az egyes államok kiszolgáltatottságát. Erre a gazdasági-politikai világ számos unortodox lépéssel reagált (a bankok állami pénzzel történő „kisegítésével”, az államadósságok elengedésével, a jövedelmek „befagyasztásával”, átfogó megszorításokkal), az emberi psziché és viselkedés azonban szinte meg sem moccant. A menetrendszerűen érkező válságokra elkerülhetetlen „istencsapásként” tekintünk, a nyugodtabb esztendőkben pedig villámgyorsan visszakényelmesedünk a megszokott mechanizmusokba.
Ugyanez az értetlenség tapasztalható akkor is, amikor Magyarország jelenlegi kormánya úgy tesz, mint aki megpróbálja kezelni a válságot és megmenteni az elveszett munkahelyeket. (S ne legyünk igazságtalanok, az utóbbi harminc év majd’ minden vezetése ugyanilyen hibás reflexek alapján alakított ki ugyanilyen elbaltázott viselkedésmintákat.) Pedig most jött el az a pont, ahol harminc év rossz beidegződéseit (és például parlamenti működését) napok alatt kellene átkódolni, egy új, a foszladozó szociális hálót valóban újrafonni képes valamivé. Aki erre nem lesz képes, megközelítéstől függően a történelem szemétdombjára vagy emlékcsarnokába, de mindenképpen a múltba kerül. Aki viszont „beleáll” a változásba, az szembekerül azzal, hogy az utóbbi évek neoliberális politikája egész egyszerűen nem tartható tovább, mert komplett társadalmi csoportokról mond le.
Miért neoliberális? Mert még a pozitív intézkedései is csak előre kiválogatott, jellemzően szerencsés, jómódú társadalmi csoportoknak kedvez (vagy áldásait azok tudják kihasználni teljes egészében), azon hiú remény mellett, hogy az ilyen típusú „osztogatás” jótéteményei majd „leszűrődnek” a kevésbé jó helyen tanyázó csoportok tagjai felé is. Nos, ez a világon egyetlen eddig ismert modellben sem valósult meg maradéktalanul, vagy akár csak mérhető módon. Márpedig ilyen volt nálunk az amúgy teljesen pozitív filozófiai alapokon nyugvó családi adókedvezmények rendszere, az adórendszer átalakítása, vagy éppen legújabban a CSOK. Utóbbi szintén állatorvosi ló: a jómódúak számára markáns módon megkönnyíti az újépítésű lakóparki otthon megvásárlását, de a tipikus élethelyzetben lévő magyar számára esélyt sem ad, mert a kedvezményes hitelre sokszor nem találják alkalmasnak, önereje alig van, és még a lakástakarékok állami támogatását is megszüntették – amivel például pont a CSOK-önrészre valót spórolhatta össze könnyebben. Az elmúlt harminc év világa azonban nem neki, az átlagos magyar embernek szól, hanem a felső középosztálytól „felfelé” operál.
Ez, a tipikus magyar problémákat illető értetlenség látszik azon a válságkezelési botladozáson is, amit a kormány az utóbbi hetekben előad. A kieső fizetések ugyanis több tízezer, majd az egészen közeli jövőben több százezer családot érintenek, másfél hónappal a válság kirobbanása után azonban a széles tömegek még nem érhettek el semmilyen támogatást, a részletszabályok pedig több hétnyi „kotlás” után sem mindenhol egyértelműek.
A mi csapatunk a harmadik napon (!) előállt egy kész csomaggal: a Magyar Munkahelyvédelmi Alappal. Ez három irányból gyűjt forrásokat egy nagy „kalapba”: a költségvetésből kiveszi a halasztható beruházások és kormányzati piramisépítések százmilliárdjait, a multicégeket a közteherviselés jegyében szintén százmilliárdos nagyságrendű befizetésre szólítaná fel (akár úgy, hogy később az összeget adó- és beruházási kedvezmények formájában visszakapják), harmadsorban a későbbi külföldi források egy részét is ide csatornázná. Ebből a kasszából pedig minden bajba került magyar eddigi bérének nyolcvan százalékát kipótolná, akár van még munkája, akár nincs.
Ezzel szemben mit tett a kormány? Hangsúlyozzuk: eddig semmit, mert még mindig csak agyal a megoldáson, de elsőre azzal állt elő, hogy a kieső bérek felének a hetven százalékát biztosítaná (azaz 35 százalékot), de csak bizonyos ágazatokban, esetekben (tehát távmunkásoknak például nem), ezt is csak három hónapra. No és maximum 75 ezer forintot, tehát még egy átlagbérért dolgozó esetén sem tudná a kieső fizetés négyötödét pótolni. Aztán a multicégek nyilvánosan megüzenték: ez így nem lesz jó, ezért (és nem a magyar kisvállalkozók kedvéért!) Magyarország kormánya módosított. Csökkentették a még nem is létező program leendő költségét a cégek számára, kiterjesztették azt a multik által előszeretettel használt munkaerőkölcsönzésre és a „home office-ra” is – viszont maguk a dolgozók akár az első olvasatnál is kevesebb pénzt kaphatnak kézhez.
Mert igaz ugyan, hogy a maximális összeg 75 ezer forintról nőtt valamivel (és ennek örüljünk), ám a támogatást nem az eredetileg tervezett távolléti díj, hanem az alapbér alapján számítják. (Márpedig ez kisebb összeg lehet, mivel a távolléti díj tartalmazza az alapbért, a pótlékokat és a teljesítménybért is.) Így hiába nő a százalék, ha a nagy egész, a 100 százalék értéke zuhan – a végösszegként kapott bérpótlás még annál is kevesebb lehet, mint az első tervek szerint. Márpedig ha minden kieső fizetést figyelembe veszünk, az jön ki, hogy a kormány programja ezek 15-25 százalékát lesz képes kipótolni, míg a Jobbik koncepciója 80-at, és nem is csak három hónapra. Ez pedig még jóindulat esetén is komoly alkalmassági kérdéseket vet fel, már ha nem gondolunk arra, hogy a kabinet nem AKAR ennél nagyobb mértékben beszállni a bajba került honfitársaink megmentésébe.
Ami engem illet, nem szeretném átélni, hogy az egymillió új munkahely ígérete valóságként pár év múlva akár az egymillió munkanélküli országát hozza el, pusztán azért, mert a kormány nem érti a válságok lényegét, és nem volt képes saját magát úgy átkódolni, ahogy azt az új kor megköveteli. Új hozzáállásra van szükség, önfenntartó Európára, önfenntartó Magyarországra. Masszív lokalizációs modellre, amelyben természetszerűleg van helyük multiknak és bankoknak, de mindenkinek a közteherviselés ernyője alatt. Olyan Magyarországra, amelynek nem „tesz be” egy válság ilyen mélyen, pusztán azért, mert gazdasága német autógyárak szezonális ajánlataitól függ. Nem kiszállni kell tehát a nemzetközi termelési értékláncból, hanem magasabb szinten szállni bele, úgy, hogy – bár tőlem ez furcsa lesz, de – a saját hajunknál fogva is ki tudjuk húzni magunkat a bajból, ha a globális futószalag recsegni-ropogni kezd. Ehhez lüktető hazai kisvállalkozók és saját világmárkák kellenek. Nem túlmunkára kényszerített, hanem megfizetett, és hosszú évekig, egészségben dolgozni, előrelépni képes munkavállalók. Önellátás az élelmiszertől az építőipari alapanyagokon át a kórházi felszerelésig. Nem pedig egy összeszerelőüzem a szerencsés multiszektor számára. Ez a mi világunk. Más út nincs.
A szerző közgazdász, a Vállalkozásfejlesztési Bizottság elnöke,
a Jobbik országgyűlési képviselője