(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Június 4-én számos botcsinálta „történész” születik az országban. Olyanok, akik egy napja még virológusok, egy hónapja közlekedésmérnökök, egy éve pedig foci szövetségi kapitányok voltak, és a Facebookon képezték magukat. A világ tele van szakbarbárokkal, akik bele-beleolvasnak egy adott témába, majd annak komplexitása nélkül kikiáltják a „frankót” a közösségi médiába.
A trianoni gyásznap évfordulóján is meg tudják mondani, mit kellett volna csinálnia X vagy Y politikusnak, hadvezérnek, csak azt a közhelyet felejtik el, amit a maturált diák szokott hangoztatni:
Az érettségi mindenkinek nagyon egyszerű – utólag!
Valóban, 2020-ból pofonegyszerűnek tűnik megmondani, hogy a K und K hadsereg magyar tisztjeinek meg kellett volna tagadni a Szerbia megtámadására adott parancsot, hogy nem a német császár felé kellett volna orientálódnunk, hogy különbékét kellett volna kötnünk, hogy ’18-ban harcolni kellett volna, satöbbi, satöbbi. És akkor nem így alakult volna. (És ha a nagymamám hosszú, sárga, csilingelő valami lett volna, akkor ő lett volna a villamos…)
A trianoni országcsonkítás azonban bekövetkezett, és hiába próbálják egyes mai politikusok és véleményvezérek pártállástól függetlenül a fejekbe sulykolni, azért nem kizárólag, sőt meg merem kockáztatni, nem is főleg a száz évvel ezelőtti kor jobb- vagy baloldali politikusai a felelősök.
Személyes véleményem szerint Trianon legfontosabb következménye, hogy egy viszonylag jól működő, multietnikus középhatalom helyén létrejött több kisebb multietnikus utódállam. Ami a középhatalomban meglevő nemzetiségi sérelmeket több országban meglevő nemzetiségi sérelmekké konvertálta. Ez pedig
és ma már nem is tudni, ki kezdte. (Mint tudjuk, minden veszekedés úgy kezdődik, hogy a másik visszaszól…)
És ez az a trianoni katasztrófa, ami a mai napig velünk él. Az utódállamokban annak ellenére élnek jogfosztás alatt magyar testvéreink, hogy a wilsoni elvek és maga a szignózott békediktátum is előírta a nemzetiségi jogok biztosítását. Trianon tragédiája a mai időben nem abban nyilvánul meg, hogy egy őshonos magyar euróban, lejben, dinárban vagy hrivnyában fizeti a közterheket. Hanem az, hogy ő
Hogy ő használhassa anyanyelvét bármilyen korlátozás nélkül. Hogy Istent saját nyelvén dicsérhesse! Hogy gyermeke is megtanulhassa ezt a nyelvet! És hogy majd ezen a nyelven szerepeljen az írás is a sírkövén – örökké!
Trianon tragédiája, hogy ez finoman szólva sem zökkenőmentes. Trianon százéves fájdalma ott van Malina Hedvig sebeiben, az Úz-völgyi soviniszta román agresszióban, Iohannis politikai ellenfeleinek küldött gúnyos „jó napot!”-jában, az ukrán nyelvtörvényben, a dunaszerdahelyi Himnusz-tiltás szándékában, Bözödújfalu elárasztásában, a Beneš-dekrétumokban és – horribile dictu – ott lebeg a törökkanizsai Barna Martin sírja felett is.
Sokan azzal hitegettek, hogy majd az Európai Unió begyógyítja Trianon sebeit. Láthatjuk, nem így történt. Az nem enyhíti a fájdalmat, ha útlevél nélkül csodálkozhatunk rá Krasznahorka büszke várára, és ez sem, ha ugyanazzal a pénzzel fizethetünk a müncheni és a párkányi sörért is. Az fogja enyhíteni, ha a magyar nemzeti jogokat valóban megkapják őshonos magyar testvéreink, ahogy nemzeti jogokat igényeltek maguknak a XIX-XX. század fordulóján a történelmi Magyarország nemzetiségei is – a történelmi Magyarország polgáraiként.
Ma Trianon határrevíziója csupán vágyálom, ezt lássuk be! Politikai, diplomáciai realitása nincsen. Hogy mi lesz tíz, ötven vagy száz év múlva, annak megjóslására pedig nem vállalkoznék! A ma magyarságának arra kell vigyáznia, hogy a Kárpát-medencében ne tíz, ötven vagy száz év múlva, hanem már holnap is legyen megőrzött, továbbadott kultúrája. Mert
Erre pedig még ma is eltökélten mondhatjuk:
Nem, nem, soha!