Mi lesz az egyházzal a NER bukása után?

Semjén Zsolt
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a Mátyás király emlékév fővédnöke beszédet mond az emlékév záróeseményén a Szent István-bazilikában 2018. december 22-én.
MTI/Mónus Márton

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Nem egyedül a Fidesz számára megrázó Szájer József botránya. Ahogy a pályázati pénzekben, úgy a szégyenben is osztoznia kell a hatalmat kiszolgáló, a hatalom felelős kritikája helyett hallgató egyházaknak. Megrázó és szomorú az is, hogy Demeter Szilárd súlyos szavai után sem szólalt meg hivatalosan semelyik keresztény egyház, a zsidó közösségek egyedül emeltek szót, pedig a holokauszt áldozatainak megsértése nemcsak számukra botrány. Miközben recseg-ropog a 2030-ig tervezett és sokak számára megdönthetetlennek hitt rendszer, ideje volna, ha az egyházak, különös tekintettel a katolikus egyházra, elkezdenék a felkészülést a rendszer bukása utáni időkre. Már volt egy rendszerváltás a közelmúltban, amiben a katolikus egyház nem vett részt, és csak a feje fölött történt az meg. Akkor ez részben érthető volt, hiszen súlyosan kivéreztették fizikailag, anyagilag és lelkileg is. De ma semmi mentség arra, ahogy Orbán Viktor hatalmának kalapján az egyház a bokréta.

Az elmúlt harminc évben senki nem ártott annyit a kereszténység ügyének Magyarországon, mint azok a politikai pártok, amelyek névleg ezért harcolnak.

Ebben a folyamatban kiemelt felelősség terheli az egyházakat, amelyek a kapott Júdás-pénzért cserébe készséggel tapsolnak a patyomkin-vallásossághoz. Győr polgármesterének botrányáról a győri egyházmegye püspökének, aki történetesen a Magyar Püspökkari Konferencia elnöke egy év kellett, hogy véleményt fogalmazzon. Képzeljük el, milyen hosszú időt igényelt volna ez a megszólalás akkor, ha Borkai Zsolt történesen DK-s színekben vezette volna a megyeszékhelyt? Szájer József botránya után is csend honol az egyházakban. Ezzel a csenddel részben egyetértek, hiszen minden egyes szexbotrányra nem kell közleményt fogalmaznia a magyar államnál is idősebb magyar katolikus egyháznak. És bár az az érettség állna e mögött a csend mögött, amely szerint híveiket és a haza polgárait felnőttként kezeli a klérus, és hálószobatitkaiba nem akar beleszólni! De ahogy Semjén Zsolt „miért kellene nekem ehhez bármit szólni?” – visszakérdezése mögött sem ez áll, úgy sajnos az egyház hallgatása mögött sem.

A rendszer bukása könnyen lehet, hogy az egyházakat éri majd a legsúlyosabban. A most EU-s és állami pénzekkel túltámogatott katolikus (vagy az azt is túlszárnyaló református) egyház jelen formájában valójában fenntarthatatlan. Az Orbán-kormány bukása után pedig magára maradhat. Ez a magára maradás azonban nem jelent egyházellenességet egy új kormány részéről. Az új politikai kurzus ugyanis nem fog mást tenni, csak a meglévő társadalmi igényeknek engedelmeskedni akkor, ha a hét bőségesen bő év után bezárja a kasszát az egyházak előtt – legalábbis szorosabbra zárja.

Az egyházak a hatalom szolgalelkű kiszolgálóiként súlyosan kompromittálódnak a folyamatosan kompromittálódó hatalom oldalán.

Mit tudok mondani hívőként egy nem hívő és elkötelezetten ellenzéki honfitársam olyan kérdésére, amire azt kellene bizonygatnom, hogy az egyházak elsősorban Krisztus és a felebarátaink szolgái? Lesz akkor egy hangulat, amelynek kialakulására a hatalom is csúnyán rájátszik, mert olykor kéretlenül is túltámogatja az egyházakat – mint ahogy a tavaszi karantén idején az egészségügy helyett az egyházi műemlékekre különített el pénzt, vagy ahogy most visszamenőleges támogatást ad a vidéki plébániákon szolgálatot teljesítőknek. De az egyházzal szemben kritikus hangulat kialakulásáért súlyos felelősség terheli a klérust is.

A közhangulat tüzével játszanak az egyházi vezetők és köztük a katolikus klérus is. Két apró heti hír is fájóan szemlélteti egyes egyházi vezetők felelőtlenségét ezzel kapcsolatban. Az egyik, a már idézett Veres András győri megyéspüspökhöz kötődik. Ő azért nem hívta meg egy november 9-i fontos rendezvényükre Győr egyébként kormánypárti polgármesterét (pedig a miniszterelnök-helyettes Semjén Zsolt résztvevő vendég volt), mert Dézsi Csaba András a megnyitott kiállításra nem tudott plusz pénzt juttatni arra az önkormányzat kasszájából. Rengeteg felelőtlenség és közöny felmerül itt, hogy rosszabb jelzőket ne vessek fel. Először is a járvány terjedésének a kockázata, hiszen november 9-én a második hullám már javában tombolt, egy egyházi rendezvényre – sajnos – javarészt idősebbek látogatnak el, az egyházmegye mégis megtartotta fontos kiállítása megnyitóját. Másrészt pedig pontosan emiatt a járvány miatt roskadoznak súlyos terhek alatt az önkormányzatok, amivel kapcsolatban feltehetően a püspökkar elnöke is értesült arról, hogy a kormány mégis előszeretettel testál rájuk plusz feladatokat, források elvonásával párosítva azt. Dézsi Csaba András feltartja két kezét, és bevallja, a város kasszájából nem tud plusz pénzt adni egy rendezvényre. Amelyre mi a válasza a Krisztus győri helytartójának? Megsértődik, és nem hívja el a megyeszékhely megválasztott vezetőjét.

A másik „apróság” egy másik egyházmegye első számú szolgáját érinti, Szeged-Csanád Egyházmegye püspökét, Kiss Rigó Lászlót. A Szabad Európa online portál a közmédia működését feltáró cikksorozatában belső forrásokra támaszkodva az MTI-ről közölt lesújtó képet. Meglepő módon a letiltott témák között egy oda nem passzoló is felmerült, a kormányt negatívan és az ellenzéket vagy az Uniót pozitívan bemutató események mellett megjelent Placido Domingo zaklatási ügye is. Mint kiderült az utóbbiról azért nem számolhattak be, mert a zaklatási botrány kirobbanása után két héttel az operaénekes Szegedre volt hivatalos, mégpedig az egyházmegye Szent Gellért Fórumra keresztelt stadionja felavatására. Tehát nem az egyházmegye vonta vissza a botrány miatt a meghívást, hanem az MTI-ben kellett hallgatni a botrányról. Az MTI-ben, aminek semmilyen formális köze, kapcsolódása nincs sem a katolikus egyházhoz, sem a szegedi egyházmegyéhez.

Nem egyszerűen aggódok, hanem félek attól, féltem az egyházamat attól, hogy a katolikusság egy közelgő kormányváltás után hideg polgárháborúba szálljon alá.

Egész egyszerűen rettegek attól, hogy a most a hatalom mellett kiálló, azt kiszolgáló egyházi vezetők minden más halk és bölcs hangot túlharsogva fogják majd egyházellenességgel vádolni a honfitársaim által többséggel megválasztott új kormányt. Tehát egyházellenességgel megvádolni a honfitársaim többségét. Hatalmas csapást mérnének ezáltal a magyar katolikus egyházra, sokkal nagyobbat, mint amit az elapadó források mérnének. Hívő ellenzéki közéleti szereplőként dolgozhatok azért, hogy a kormánnyal kritikus honfitársaim tudjanak különbséget tenni. Tudjanak különbséget tenni a klérus egyes tagjai és az országot szolgáló számtalan lelkész, szerzetes, intézmény között, a gyarlóságok és az erények között. Dolgozhatok azért, hogy a népharag ne sodorjon el mindent, azt ne, ami jó volt a NER időszakában. De egymagam ebben nagyon kevés vagyok. Segítségre van szükség ehhez az egyház részéről. Itt az idő, hogy felbátorodjanak a kléruson belül azok a hangok, amelyek sem nem ellenzékiek, sem nem kormánypártiak, hanem első és utolsósorban keresztények. Van bennem egy halk remény, hogy az ő idejük jöhet majd el a NER összeomlása után.