Ki őrzi az őrzőket?

Donald Trump, Twitter
Twitter

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

„szerintem senki nincs, aki szerint ne volna szükség a közösségi oldalak valami nemű általános szabályozására”

Ha jól emlékszem, 2009-től vagyok jelen a Facebookon. Kezdetektől erősen vallásos tartalmú posztokat teszek közé, 2017-ben létrehozott hivatalosabb oldalamon is. Rengeteg hitvallás, Isten és Jézus nevének használata. Ezt miért írom? Azért, hogy hozzátegyem: még egyszer sem tiltott le a Facebook. Pedig a közösségi oldalak jobboldali kritikusai rendre azt hangsúlyozzák, hogy a kereszténység már Nyugaton is üldözött vallás. Tehát szerintük én nem csak nem élhetem meg szabadon a hitem Nyugaton, hanem még üldöznek is miatta.

Trumpot viszont először a Twitter, majd a Facebook, aztán egy sereg közösségi oldal törölte, vagy egy időre elnémította. A hírfogyasztók fel sem ocsúdtak még a Capitolium ostroma okozta sokkból, jött ez az újabb pofon. Most akkor ez helyes vagy sem? Mert szerda este (az ostrom estéjén) még a véleményformálók többsége egyetértett abban, hogy Trumpot felelősség terheli azért, hogy tüntetése erőszakba torkollott, ráadásul szimbolikusan és fizikailag is az amerikai jogállamot támadták meg. De máshogy cseng ez a kérdés, hogy szabad-e ezért elnémítani az amerikai elnököt. Ilyen ívet futott be Angela Merkel is, elsőként elítélte a Capitolium ostromát, sőt, határozottan meg is nevezte Trumpot, mint felelőst, de utána kifogásolta a Twitter döntését.

Fontos megjegyezni, hogy a közösségi platformokról való kitiltások nem önmagukban a washingtoni események miatt történtek, hanem azért, ahogy utána is kommunikált Twitter fiókján keresztül a leköszönő amerikai elnök. Donald Trump ugyanis méltatta a törvényhozás épületébe betörő tüntetőket, ezáltal méltatva azt az erőszakot is, amit elkövettek – értelmezték a közösségi oldalak. Ez a poszt sarkallta arra a Twittert, hogy radikális döntést hozzon.

Milyen jogon korlátozza egy közösségi oldal egy megválasztott politikus szabad szólását? És ami még fontosabb, lehet-e korlátozni a közösségi oldalak korlátozásait?

A kérdések jogosak, és a helyzet valóban tisztázásra vár, de azért fordítsuk meg a kérdést. Jó az, ha a leköszönő amerikai elnök erőszakra bátorít? Ha egyszer elítélnék Donald Trumpot ezen tweetjei miatt, nem lehetne elítélni a Twittert magát is, hogy felületet biztosított egy bűntényhez?

Ezek a visszakérdezések utalnak arra, hogy a helyzet nem fekete-fehér. A szőnyeg alá söpri a problémát az, aki a szólásszabadságért aggódva, ostorozza a nagy közösségi média cégeket. Ha eleve megátalkodottnak tételezzük Zuckerbergéket, sosem jutunk előrébb a megoldáshoz, annyit tettünk csupán, hogy Soros György démonát egy másikra cseréltük. A közösségi médiaplatformok tulajdonosai egyszerre állampolgárai egy nemzetnek, egyszerre rendelkeznek egy világnézettel, és egyszerre rendelik magukat alá a piac mozgásainak vállalkozókként. Nem sötét erők, vagy veszélyes világjobbító ideológiák, hanem sokkal inkább a nép mozgása igazgatja őket. Ritkán tesznek olyat, ami a többségi vélekedéssel ellentétes volna. Zuckerbergék döntéseit tehát túlnyomó részt a piac és az általános közvélemény határozza meg.

Az általános közvélemény alakításával viszont Zuckerbergéket szokás megvádolni, így akkor a kör körbeér? Ezt a leegyszerűsítést azonban túlzónak tartom. Az álhírek valóban sokkal gyorsabban terjednek a nehezen szabályozható közösségi médiaplatformokon, de az álhírekért azért nem ők a felelősek. A pletyka például egyidős az emberiséggel, jóval korábbi, mint a Facebook, és egy-egy hamis pletyka életek sokaságát döntötte romba a közösségi oldalak megléte nélkül is a kis közösségekben. A hazugság iránti fogékonyságot sem Zuckerbergék találták föl.

A közösségi média oldalak semmi újat nem adtak hozzá az emberiséghez, sem el nem vettek tőle, csak intenzívebbé tették mindazt, ami már eleve jelen volt bennünk. Ez épp úgy veszélyes, mint áldásos is. A Facebook és társaival szembeni ellenérzéseink, amelyek jogosságát nem vitatom, számomra ahhoz hasonlít, amit a vasút megjelenése válthatott ki. Még soha nem tapasztalt sebesség, a környezet átrajzolása, a társadalom könnyebb mobilitása, ez mind-mind veszélyekkel jár. Veszélyekkel és áldásokkal. A kerék feltalálóját is fogadhatta pár keresetlen szó évezredekkel ezelőtt.

A kerék használatának, ahogy a vasútvonalak működésének is fokozatosan kialakult a szabályrendszere, amely csillapította a vele szembeni szorongásokat, és életünk természetes részeivé váltak. A közösségi oldalak is azzá lettek, és teljesen természetes az igény, hogy annak kereteit ugyanúgy meg kell határozni, ahogy kialakult a KRESZ is. De ez nem úgy megy, hogy egy sámán a bunkós botjával beüvölti magát a döntéshozó termekbe. Zuckerbergék ugyanúgy igénylik az átlátható szabályozást, ahogy a felhasználók, mert így végre lekerülne a vállukról a teher. De ennek a szabályozásnak a lehető legminimálisabbnak, legvilágosabbnak és konszenzuálisnak kell lennie.

Bár a közösségi oldalak megjelenése forradalmi jelentőségű, üzemeltetőik ritkán forradalmárok. Trump fiókját, ha nem az amerikai elnökről beszélnénk, feltehetően már régen törölte volna a Twitter. A szólásszabadság kéretlen apostolainak pedig ki tudja, mennyi fér bele, mennyi hazugság, és mennyi erőszakra buzdítás tűrhető még. Egy markáns döntés mindig ellenzőket sorakoztat fel, a nagy cégek vezetői, politikusok és más közösségi vezetők ezért is bánnak csínján a markáns döntésekkel. Ha meghozzák őket, általában késlekedve. Ahogy sokan most azt kifogásolják – köztük Merkel –, hogy Trumpot letiltották, sokan viszont azt kérdezik, miért csak most? És okkal vetik fel, hogy Trump „stop the count”, a szavazatszámlálás abbahagyására felszólító posztja nem volt ugyanúgy törvénysértésre buzdító?

Ki őrzi az őrzőket?

A lényeges kérdés ez, hiszen szerintem senki nincs, aki szerint ne volna szükség a közösségi oldalak valami nemű általános szabályozására – azzal együtt, hogy a különböző platformok egyedisége is jó, ha megmarad. A magántulajdon szentségét az nem írja felül, hogy külső szereplők bele kívánnak szólni egy-egy platform működésébe. A Nébih sem sérti meg a tulajdonost, mikor megtiltja romlott húsok árulását. Bízom az emberiségben. Mint mindig, ebben a kérdésben is. Zuckerbergék démonizálása helyett pedig inkább közös gondolkodásra bátorítom a vonatkozó jogi, társadalmi és pszichológiai szakértők nemzetközi kiválóságait a közös felhasználói minimum megalkotására.