Putyinnak „becsipszezve”

koronavírus, oltás, vakcina, Szputnyik V
Illusztráció
Koszticsák Szilárd / MTI

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Azt hiszem, a legutóbbi publicisztikám után, melyben az oltási regisztráció, várakozás, propaganda stb. körül tapasztalt mizériákról számoltam be, az az objektív és kiegyensúlyozott tájékoztatás követelménye, hogy végül a sikeres oltakozásomról is írjak. Nem sokat kellett várnom a múltkori, 50 fős keretből történt kicsúszás után, háziorvosom múlt csütörtökön jelentkezett is az újabb lehetőséggel. Igaz, sok időm nem volt reagálni, a 12 óra 10 perckor érkezett e-mailben az szerepelt, hogy a névsort 13 óráig kell leadni. Ezúttal az orosz Szputnyik V vakcina lett a beígért oltóanyag.

A 8 órára szóló „behívó” hivatalos időpontja előtt negyed órával érkeztem a Korányi Kórházhoz, a kapunál a katonák profi módon igazították el az érkezőket az egyébként jól elrendezett oltópont felé. A katonai sátorban ki lehetett tölteni az adatlapot (nyilatkozatot) azoknak is, akik nem vitték magukkal az internetről letölthető és kinyomtatható nyomtatványt.

Nem, nem igaz, hogy azon minden felelősséget az oltakozó vállal!

Ilyen nem szerepel a lapon, és helyben sem kell ilyen nyilatkozatot tenni. Ahogy az a konteó is bornírt baromság, hogy oltással a DNS-ünk a gyártó tulajdonává válna… (Igen, terjed ilyen álhír is!)

A beleegyező nyilatkozatról viszont kiderült, nem teljes körű, édesanyám lánykori nevét, illetve a lakcím mellett a tartózkodási helyet (ahová az oltási igazolványt postázni fogják, akkor is, ha azonos a lakcímmel) ott helyben kellett ráírni.

A sor rövid volt,

a katonák szó szerint katonás határozottsággal, de rendkívül udvariasan utasították és igazgatták az érkezőket

arra, hogy mikor mehetnek be a sátorba vagy épp a váróba. A Korányiban első körös Szputnyik- mellett második körös Pfizer-oltás zajlott. Utóbbi rendkívül olajozottan ment, nekünk, szputnyikosoknak egy kb. háromnegyed órás várakozást hozott a szerda reggel. (Ez a háromnegyed óra egyébként eltörpül a regisztráció – aki még nem tette, az itt és most megteheti! – óta eltelt két és fél hónap, és különösen a járvány kezdetétől számított több mint egy évhez képest!) A váróterem székei szemmel láthatóan a távolságtartás szabályai szerint voltak elrendezve, és az egyenruhás katonák folyamatosan figyelték is, hogy az újonnan érkezőket melyik, épp megüresedett székkel tudják megkínálni. A nem elviselhetetlenül hosszú várakozást követően viszont a szputnyikos sor is belendült, és tényleg futószalagon hívtak be minket is az oltóhelyiségbe.

Az oltóhely tiszta, rendezett volt, és bár teljesen biztos vagyok benne, hogy mind a doktornő, mind az ápolónő is nagyon sokat dolgozott az eltelt hónapok alatt, így biztosan tele volt a hócipőjük, ám velem, és biztosan a többiekkel is rendkívül kedvesek voltak. Így jó kedéllyel el is beszélgettünk addig, míg belém, illetve a bal felkaromon levő oroszlános tetkóba bökték a tűt, valamint elintézték az adminisztrációt.

– Ugye nem fog megharapni?
– Nem, és az oroszlán sem!

Tőlem azt kérdezték, esik-e még kint az eső, mert – mint mondták – nem lehet kellemes esőben sorban állni. (Kérdik ezt azok az egészségügyi dolgozók, aki minden erejüket megfeszítve több mint egy éve a frontvonalban harcolnak ez ellen a nanométeres mocsok ellen!)

Elbúcsúzáskor a hálás köszönetnyilvánítás pedig érezhetően jólesett nekik.

A félórás, oltás utáni várakozást nem lehetett a korábbi várakozóhelyen tölteni (erről a katonák egyébként előre szóltak), a vakcina felvétele után egy nagy emeleti váróba irányítottak minket. Itt ugyancsak megvolt a lehetőség a távolságtartásra, de a beszélgetésre is, és tényleg örül az ember, amikor rég nem látott cserkésztestvérével fut össze várakozás közben.

Mellékhatás: semmi meglepő, csak amiről az interneten is olvasni. Azaz

  • oroszul szavalom Tatjána levelét,
  • fejemben ott van a T34-es harckocsi műszaki rajza, és
  • ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy Donbaszt és Donyecket elszakítsam Ukrajnától.

Na, de viccet félretéve: éjjel volt némi hányingerrel kevert hidegrázásom, de annyira fáradt voltam, hogy simán visszaaludtam. Reggelre maradt egy nagyon enyhe hőemelkedés (37,2), illetve a végtagfájdalom olyan, mintha végigfociztunk volna a srácokkal egy jó másfél, két órát.

A mellékhatás azonban gyorsan elmúlik,

a visszanyert szabadságunk ennél sokkal többet fog érni!

Hát nem éri meg?