Lengyel, magyar – két jó barát együtt harcol – a miért is?

Orbán Viktor, Mateusz Morawiecki,
Orbán Viktor magyar (j) és Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök a visegrádi csoport (V4) miniszterelnökeinek csúcsértekezletén tartott sajtótájékoztatón Katowicében 2021. június 30-án.
MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Lengyel testvéreinknél most éppen egy tévét tiltanak ki úgy, ahogy mi a CEU-t üldöztük el annak idején. Hiába bicsaklott meg a kormánytöbbség, hiába vannak tüntetések, a lengyel kormány azt érzi, hogy megteheti ezt. Többet ér egy kis hatalmi terjeszkedés, mint a társadalmi béke, mint a demokratikus normák, mint a régóta, érzékenyen ápolt amerikai szövetség. Ennyire ragadós a magyar példa?

Eddig is aggasztott és szorongást okozott, hogy mi is zajlik nálunk, Magyarországon, amire lassan csodájára járnak Európán túlról is. „És kérdik, egyre többen kérdik, hebegve, mert végképp nem értik” – írta Márai arról a visszhangról, amelyet valaha az 1956-os forradalom váltott ki. Akkor arra csodálkoztak rá az író olvasata szerint, hogy mennyi mindenre képesek voltunk a szabadságért. Az éhes oroszlán torkában ragadtunk egy tompa kést. Most viszont éppen ellenkezőleg. Azon csodálkoznak, hogy miként születik egy diktatúra a szemük láttára. Könyvben olvastak ilyet sokat. A történelem erről szól, de ők nem éltek ebben soha. És nem is láttak születni ilyet. Ahogy Márai is írta, „ők, akik örökségbe kapták”. Ámulva szemlélték a pesti hiú harcokat, az ádáz vérontást ártatlanokkal szemben, „ilyen nagy dolog a Szabadság?” Most arra csodálkoznak rá, hogy ilyen kicsi? A magyarok révbe értek 1000 év küzdelme után, és most önként hátat fordítanak a Nyugatnak, ahova mindig vágytak, és amihez végre tartoznak, és legyintenek a szabadságra, amiért életüket áldozták? Tragédia ez a javából.

Nemrég a Riporterek Határok Nélkül jelentésében Orbán Viktort a sajtószabadság ellenségei közé sorolta. Ez ihlette meg annyira a kedves vezetőt is, hogy elsietett gyorsan egy újságoshoz. Az Euractiv hírportál az RHN jelentését úgy tálalta, hogy ő az első politikus az Európai Unióból, aki megkapta ezt a negatív minősítést. Ez valóban szenzáció. És bár a miniszterelnöknek – Isten tudja miféle sérelmekért – lehet, hogy az siker önmagában, hogy csak írjanak róla valamit a nemzetközi lapok, erről a szenzációról mi mindannyian örömmel lemondanánk. Ez már nem a vélt balkáni mivoltunkra való lesajnáló rácsodálkozás a nyugatiak részéről. Ez inkább döbbenet és sokk. Az Európai Unióban diktatúra épül? Erre nem voltunk felkészülve! – kiálthatnak fel azok, akik „örökségbe kapták” a szabadságot. Miközben pedig Orbán Viktor a demokrácia és a diktatúra határait lépegeti át, népszerűsége töretlen hazánkban. Ez okoz bennem szorongást, és ezt figyelik értetlenül Európában.

De most már az is fokozza az aggodalmam, hogy a magyar példa ragadós. A lengyel médiatörvény botránya arra hívja fel a figyelmünket, hogy ez nem csak rólunk szól. A döbbenet Európában sem szólhat csak a távoli egzotikumnak, és nem csak azért nem, mert közel vagyunk. Annyira közel, hogy valójában mi (is) vagyunk Európa. A magyar történet egy rémítő példa, ami bármikor ragadóssá válhat. Mint egy apró szikra a tikkadt görög partokon. Pusztító erdőtüzek kerekedhetnek belőle. És kerekedtek is. Így vagyunk itt mi is, felettünk tűző nyári nap, köröttünk pusztaság, száraz aljnövényzet, semmi víz, és a kormányfőnk a gyufás dobozzal játszik. Mit játszik? Máglyát rak!

Lengyelországban ugyanis teljesen szabályosan és legálisan csorbítják a jogot, akárcsak nálunk.

Hoztak egy olyan törvényt, amely szükségességét az utókor alig értené, ha nem tudná, hogy nem általánosságban, hanem egy konkrét televíziócsatorna ellenében született. Egy amerikai tulajdonú, de a kormánytól függetlenül működő, sokakat elérő tévé, a TVN24 engedélyét kívánják vele visszavonni. Bár hivatalosan a kormány elvesztette a többségét a lengyel parlamentben, mert egy kisebb pártja, az Egyetértés elhagyta a koalíciót – részben e törvénymódosítás miatt is –, de a függetlenek köréből és a tiltakozó pártelnököt figyelmen kívül hagyva az Egyetértés soraiból, végül átment a módosítás. Miközben Gowin, az Egyetértés elnöke arról beszél, hogy visszautasíthatatlan ajánlatokat kaptak párttársai: „Minden képviselőtársam – ma és a korábbi napokban – politikai szempontból nagyon vonzó »üzleti ajánlatot« kapott, ahogy én nevezném. (…) Ez nyilvánvalóan politikai korrupció”. Pedig eddig a Jaroslaw Kaczynski építette rendszer pontosan a korrupció mértékében különbözött legalább még az orbánitól.

Hatalmi-politikai szemszögből hatalmas hibát követett el az Unió, hogy hagyta Orbánt, hadd játsszon a tűzzel a hortobágyi pusztán.

Most már a Mazuri-tóhátság nádasaiban pusztítanak a lángok. Ez a politikai „hiba” azonban éppen az, amit szeretünk Európában, és amivel éppenséggel bizonyítja, hogy Brüsszel nem Moszkva, hogy az Unió valóban a legnemesebb politikai örökségünket szeretné intézményesíteni. Mert a Habsburgok, Napóleon, Bismarck, Lajosok, Károlyok, Vilmosok már rég lerohantak volna minket különutas politikánk miatt, hiszen azzal az összesét gyengítjük. Ha nem tetszett volna nekik az eltérő arcél, már rég egy ellenzékit ültettek volna mondvacsinált okokból a Karmelita Kolostorba (vagy vissza az Országház déli, miniszterelnöki irodájába). De a magyar polgárok Orbán Viktort választották 2010 óta immáron harmadjára is, tudomásul vették ezt az európai vezetők.

Nekünk azonban nem kell ebbe beletörődnünk! Nagy dolog a Szabadság! Elődeink hősies küzdelme kötelez bennünket, hogy mi ne mondjunk le egy maréknyi jólétért a jogról, amely együvé tartozásunk forrasztéka. A másik jogáról, amelynek tiszteletben tartása polgárrá tesz bennünket. A szabadságról, amelyet a jog intézményesít. Nem okozhatunk csalódást őseinknek.