(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Mi a véleményem Orbán Viktor moszkvai látogatásáról – erről kérdezett egy barátom a minap. Kicsit sajnálom (valójában egyáltalán nem), hogy nem tartozom azok közé, akik kizárólag a fekete-fehér felosztás mentén látják a világot, és benne a politikát, mert akkor „tök jó” választ adhattam volna, ráadásul azonnal. Nem napokkal később, ráadásul ilyen bénán, mármint hogy gondolkodva, magamban is érveket ütköztetve, mérlegelve, adott esetben kérdéseket felvetve, nem pedig kategorikusan kijelentve, hogy ne mondjam, kinyilatkoztatva. Ahogyan tapasztalatom szerint teszik ezt azok, akik jól elvannak, sőt, csak ott vannak el jól magukban, a fekete-fehér világban.
{block:block_content:83f6f420-ec81-488d-9ade-46fde05c55af}
A konkrét témával, vagyis a magyar miniszterelnök moszkvai vizitjével összefüggésben nagyjából úgy oszlanak meg a fekete-fehér felosztás szerinti vélemények, hogy Orbán Viktor minden tekintetben sikeres tárgyalást folytatott az orosz fővárosban, ebből nekünk, magyaroknak csak hasznunk származik, dőlni fog ide az olcsó gáz, önfeledten fűthetünk olcsóér’, miközben Nyugat-Európában majd jól megfagynak az emberek. Sőt, Orbán Viktor még azt is elintézte Putyinnál, hogy ne törjön ki háború, aminek réme egyébként itt lebeg felettünk, illetve tőlünk keletre, Ukrajnában. (Ennek életszerűségének mérlegeléséhez érdemes megnézni, hogyan ért véget a két politikus közös sajtótájékoztatója.) A másik fekete-fehér-alapú álláspont, hogy az egyik diktátor látogatott el a nagyobb diktátorhoz, aki az ő főnöke, aki ennek megfelelően megmondja Orbán Viktornak, hogy mit kell csinálnia, és egyébként is, ha Orbán kimegy Moszkvába, maradjon is ott.
Na most e két, érzelmekkel túlfűtött oldal között kellene valahogy megtalálni a választ arra, hogy mit gondolok a Putyin-Orbán találkozóról. Egyrészt azt, hogy kérdésesnek tartom annak a súlyát, ami hivatalosan kijön a nyilvánosság elé egy ilyen több órás megbeszélésről. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy a két ország viszonylatában az igazán fontos kérdések egy-egy ilyen évenkénti személyes találkozón dőlnek el. Biztos abban sem vagyok, ugyanakkor erősen gyanítom, hogy amikor a két ország kölcsönös előnyökön nyugvó kapcsolatáról beszélünk, az sokkal inkább egyfajta megnyugtatás a kisebbik fél, jelen esetben a magyarok felé, hogy ne tartsunk attól, hogy Oroszország, annak vezetője valamire használná, kihasználná hazánkat, és annak kormányfőjét a saját világpolitikai céljai érdekében. Márpedig sejtésem szerint ez így van – a kérdés csak az, hogy ezen nekünk most meg kell-e lepődni, fel kell-e háborodni, vagy inkább belenyugszunk abba, hogy minden nagyhatalom, így az Egyesült Államok és Kína is ezt teszi az egymással szembeni érdekérvényesítés kimaxolása érdekében.
Ami sokkal kevésbé vélemény, inkább tény, hogy például a V4-tagok közül egyértelműen Magyarország tolódott el erőteljesen Moszkva irányába. Erre volt példa az is, amikor tavaly áprilisban Csehországgal, Lengyelországgal és Szlovákiával szemben csak mi nem utasítottunk ki orosz diplomatákat, miután fény derült rá, hogy Csehország szerint az orosz titkosszolgálat állt egy, az ország területén elkövetett robbantás mögött.
Nehéz elhessegetni azt az érzést, gyanút, hogy Oroszország kevésbé partnerként, mint inkább az Európa-politikájában jól felhasználható eszközként tekint Magyarországra, annak vezetésére. Számomra még zavarba ejtőbb, és amikor az orosz-magyar viszonyról gondolkodom, fel is idézem azt a körülményt, hogy Orbán Viktor Moszkva felé történő orientálódása nem a miniszterelnöksége idején, hanem már korábban, valamikor 2009 környékén kezdődött. Előtte kifejezetten egyértelmű, szinte harciasan Kelet-ellenes politikát folytatott, például amikor 2007-ben azt mondta:
„Mióta a Kelet betette a lábát Magyarországra, a magunkfajta szabadságszerető magyarok mindig ugyanazt akarták; szabadulni sorvasztó öleléséből, és elzavarni hazai helytartóikat. A keleti önkény világa helyett megalkotni a magunk szabad magyar világát, kiszakadni a hatalomtól függő élet láncolatából, visszaszerezni, újrateremteni az önálló és független polgári élet garanciáit; (…) A nyugati világ számára a történelmi kihívást a keleti új rend gyarapodó erői jelentik, melynek leheletét, jelenlétét, kisugárzását már a bőrünkön érezhetjük. (…) Hiába a NATO és uniós tagság, ez nem a Nyugat, és nem a XXI. század. Ez a keleti élet, és a múlt század, amit húsz év óta próbálunk magunk mögött hagyni, de újra és újra elér, körülfon és visszahúz bennünket. (…) Az államalapítás óta Magyarország nyugati ország, amely saját jószántából soha sem akar többé a Kelet része lenni.”
Ugyanebben az évben Orbán Viktor a Demokratának adott interjújában azt nyilatkozta: „Nehéz ugyanis nem észrevenni, fenyeget a veszély, hogy visszasorolnak bennünket az orosz érdekszférába. Most ez nem katonai megszállást hanem gazdasági érdekszférába sorolást jelenthet. A kormány ezt a veszélyt vagy nem érzékeli, vagy nem aggasztja, sőt mintha elő is segítené ezt a veszedelmes folyamatot.” Hozzátette azt is, hogy világossá kell tenni, hogy „nem akarunk a Gazprom legvidámabb barakkja lenni!".
A világ változik, az erőviszonyok változnak, s erre egy olyan geopolitikai helyzetben lévő országnak, mint Magyarország (a „kompország”), különös érzékenységgel érdemes figyelemmel lennie, adott helyzetekben jó döntéseket hoznia, hogy – Orbán Viktor fent is idézett szavaival élve – meg tudjuk alkotni a magunk szabad magyar világát, kiszakadni a hatalomtól függő élet láncolatából.